Budapest, ha leszáll az est
Fekete fotográfiáin mindig van valami meghitt, személyes. De nem érzelmesen személyes, hanem inkább valami viszonyítási pont, valami életjel - egy tárgy, egy lény, egy fény, egy mozdulat -, ami a nézőt a látvány részesévé teszi. Itt határozottan megváltozott valami. Ez nem egy új városkép, hanem egy új életforma, egy metropolis új lüktetése, megváltozott bioritmusa.
Fekete Gábor fölfedezett valamit, amit így, legalábbis ennek a városnak a vonatkozásában, még senki se dokumentált. Nehéz olyan helybeli fotóművészt elképzelni, aki ennyire elfogulatlanul csodálkozna rá a pesti tájra, mint ahogy azt Fekete Gábor teszi. Nincs benne se előítélet, se pedig hátsó szándék. Egyáltalában nem szépít, de nem is kéjeleg a csúfságokban. Nem befolyásolják a közismert klisék, komplexusok, közhelyek. Fölfedez, örül, meglepődik. Úgy fényképez, mintha tényleg először látná ezt a várost. Bizonyára ezért sikerül a fotográfiáinak nézőivel elhitetni, hogy ők is először látják.
