A Corvina Kiadó gondozásában megjelent, ízlésesre szerkesztett könyvecske olyan tökéletes napló-illúziót kínál, mintha csak Léner Péter színházigazgatói asztalfiókjának mélyéről került volna elő. A kisméretű, alig 163 oldalas memoár szenzációhajhász hivalkodások és botrányt sejtető személyeskedések nélkül, intelligens élvezettel ingerli a színházértő és – szerető olvasók étvágyát, amit könnyen és gyorsan emészthető tartalommal elégít ki. Noha az írói attitűdöt bevallottan a szubjektivitás és az elfogultság vezérli, az egykori direktor imponálóan tartja távol magát a gyűlölködés és a leleplezés szándékától. Úgy enged bepillantást a kulisszák mögé, hogy közben egyetlen félreérthető gesztussal vagy utalással sem lebbenti fel azt a függönyt, amely a színházi szereplők magánéleti titkait, mindennapos örömeit és bánatait, szerelmeit és csalódásait, összeveszéseit és kibéküléseit rejti.

Nem bulvár- és a legkevésbé sem botránykötet. Sokkal inkább egy színháztörténeti szempontból is meghatározó korszak lényegre törő, érzékletes és illusztratív archívuma, melyet a felidézett, fajsúlyos, de nem tolakodóan szubjektív emlékfoszlányokon túl a fekete-fehér képdokumentáció is árnyal. Léner elegáns, régi vágású, tisztelettudó úriemberként adózik barátai, kollégái, segítői, a rendezéseit méltatói kritikusok és legfőképp a színház egykori közönsége előtt, miközben szemérmes homályban felejti konfliktusait, ellenségeit, haragosait, támadóit. Attitűdje megértő és megbocsájtó, szemlélete értékorientált, emlékezete megszépítő, önkontrollja erős és határozott. Nem hagy teret a gondolati kicsapongásoknak és elkalandozásoknak, kerüli az elragadtatott és túlzásokba hajló érzelgősséget. Csendes, ám magabiztos bölcsességgel ringatózik el abban a két évtizedet átölelő emlékfolyamban, mely szorosan összefonódik a József Attila Színház történetével.

 Csak a könyv címe (Volt egyszer egy színház – A József Attila Színház utolsó két évtizede) sugall valamiféle rejtett, ám erőteljes politikus beállítódást, s ez nyomasztóan nehezedik arra a 150 oldalra, amely egyébként mentes mindenféle politikai állásfoglalástól vagy konfrontálódástól. Az, hogy Léner nem csak a saját igazgatói korszakát tekinti lezártnak, de a színház létezéséről, művészi és kulturális értékeiről, vezetéséről és szakmai közösségéről is csak múlt időben tud (és akar) gondolkodni, kegyetlen, de őszinte tükre jelenkorunk fanyar politikai ízzel átitatott színházi (és kulturális) életének. Ezen a ponton már nem is törekszik arra, hogy kontrollt gyakoroljon érzelmei és indulatai felett. Bírál és ítélkezik, felelősöket keres és talál, sőt, személyes tapasztalatai alapján egy olyan mozzanatát is felvillantja a kultúra politizálódásának, mely több mint két évtizeddel a rendszerváltás után nem csak, hogy letaglózó, de alapjaiban dönti romba a magyar demokráciáról alkotott képzeteinket is.