 Nehéz ügy. Beteljesületlen vágyak, a legnagyobb boldogság, szívből jövő nevetés és gyűlölettől rázkódó sírás. Mégsem mondjuk azt, inkább ne. Nem vagyunk rá képesek. Saját természetünk rabjai vagyunk, mint mindenki, akiben este hétkor akkor is megszólal a csengő, ha aznap épp nincs színházban.
Mert ezt csak így lehet csinálni, szívből. Onnan játszik a színész, ezt keresi a rendező, próbálja megfogalmazni a dramaturg és csihol belőle fényt a világosító. A jó néző is csak erre figyel. A jó kritikus meg próbál másra is.
Koltai Tamás jó kritikus. Bizonyítja ezt egy polcnyi könyv és egy szekrénnyi cikk. Hihetetlen tudására, egyre csak növekvő tapasztalatára – bármilyen bárgyún hangzik is, de –, fogalmazási képességére és színházi érzékenységére bátran tud támaszkodni, igazi egyensúlyt teremtenek írásaiban. Nem véletlen, hogy meg mernek tölteni kritikáival egy egész könyvet.
Ami tényleg könyv, nem csak két borító közé tett cikkek sorozata. Gondos a válogatás, és fontosak az aktuálisan hozzáfűzött mondatok, amelyek azonban nem veszik el a fókuszt magukról a kritikákról. Ezeknek köszönhetően megfigyelhetjük az idővel változó nézeteket, a különböző helyszíneket (színpadok és szerkesztőségek is), és a szemek kereszttüzében álló más-más embereket. Az ötven év így kézzelfoghatóvá válik, egy ember életének, szakmai fejlődésének történetévé.
A Zsöllyerablétben mindenki benne van, aki számít, és mindenkit jó időre a székéhez közöz, aki kézbe veszi. Az idősebb generációnak jó lesz nosztalgiázni, a fiatalabbaknak soha vissza nem térő lehetőség a tanulásra, aki nem színházkedvelő azt kíváncsivá teszi, aki meg az, ő úgyis megveszi. Hiszen szerelmes.
Zsöllyerablét
Corvina Kiadó, 2013.
|
