Az épületbe betérve rögtön egy felhívásba botlom: az OSA a belügyes dokumentumok megismerésének törvényi kálváriáját megelégelve létre kíván hozni egy Párhuzamos Archívumot, amelybe azok ajánlhatják fel dokumentumaikat, akik hozzáférhettek a saját dossziéjukhoz, és beleegyeznek ezek nyilvánosságra hozatalába. Az OSA nagy gyakorlattal rendelkezik e téren,m vagyis a digitalizálás és közreadás folyamatában.

A web 2.0-s nyilvánosság eme újabb fegyverténye valamikorra remélhetőleg meghozza a gyümölcsét, addig is Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor emelt ki pár vödörrel a múlt mélységes mély kútjából. A könyvbemutatóra amúgy megtelt az OSA előtere, Pelle János, Csizmadia Ervin, Inkei Péter, Ungváry Rudolf, Dénes János, és a kiadáshoz szorosabban kötődő Rainer M. János és Romsics Ignác is a jelenlévők között volt.

Az érdeklődés nagy volt, de milyen a mű, mit tár fel a múltból? A pártállami rendőrség iratait kutatja, amely, ahogy Rainer M. János elmondta, a legfontosabb források egyike. Rainer kitért a szerzők pályájára is, kiemelte, hogy Ungváryból a szovjet haderők budapesti ostromát feldolgozó könyve után nem "nézte ki", hogy később a pártállami magyar múlttal foglalkozzon, de a szélsőjobboldali mozgalmak tanulmányozása közben rákapott a témára. Tabajdit, aki a huszonéves történészgeneráció tagja, már (a bizony ma már 40 év körül járó) Ungváry karolta fel, korábban ő is a szélsőjobboldali erőkkel, holokauszttal foglalkozott.

Ez a könyv az első összefoglaló jellegű, rendszeres szembenéző mű, annak minden hibájával és erényével. A "megértés és megismerés" szándékával készült, nem pedig a megbélyegzésével. Ez fontos, noha valószínűleg sokan a mű politikai következményeivel fognak foglalkozni, kevésbé a történettudományos értékeivel. Romsics Ignác az előbbieket teljesen el is hagyta, utóbbiakra azonban kitért, és egyáltalán nem a laudáció jegyében: számos vitás pontot, megközelítést emelt ki részletes ismertetésében.

Az Elhallgatott múlt első egyharmada általában az állambiztonsági szervek működésével foglalkozik, ezt követően pedig kiemelt esettanulmányok, történetek következnek egy-egy megfigyelt belügyes életútját követve. Utóbbi esettanulmányok alanyai az egyházak (protestáns, szidó felekezet kivételével) és a demokratikus ellenzék (innen is kimaradt a népies ellenzék) köréből kerültek ki. Romsics kiemeli, hogy pár történet, téma nem a Kádár-korból, hanem az 50-es évekből származik, s az esettanulmányok nem reprezentatívak, túl egyediek. A szezőket néha elkapja az ítélkezési és általánosítási hév, és előfordul, hogy nem kezelik kellő forráskritikával az olvasottakat. Sokszor pedig nem helyezik tágabb kontextusba az információt. Így a könyv nem tekinthető monográfiának, inkább csak "ecsetvonások egy majdani nagy tablón". Mindazonáltal Romsics is jelentős és fontos műnek tartja a könyvet, és kívánja, hogy a szerzők írják meg azt a majdani monográfiát is.

S hogy milyen fontos kérdés is ez: Ungváry megemlítette, hogy a könyvbemutató napján a Gyorskocsi utcában egy tárgyaláson alperesként jelent meg, s a felperes, akit Ungváry hírbe hozott ügynökügyben (minden bizonnyal Kolláth György alkotmányjogászról van szó), arról beszélt,hogy ma Magyarországon ügynöknek lenni nagyobb szégyen, mint pedofilnak lenni. Ungváry szerint ez nem így van, a múlt megismerése nem így működik - ezért dolgozik, dolgoznak a történészek, és ezért van olyan égető szükség az ilyen könyvekre.

Szerző: Dercsényi Dávid