Az utca hírmondói

2008. július 12. 10:34

-pz-

Mindenki fel tud idézni egy-egy régi plakátot? Mondjuk a szív alakú hamutálat, tele csikkel, Tamássi Zoltán 1972-es alkotását, mely az SZTK-k fehér zománcfestékkel lekent falain virítottak az elsárgult radiátorborda felett. Vagy ott van az 1990-es Tovariscsi, Konyec!, melyre még az egészen fiatalok is emlékeznek. Orosz István plakátja legalább annyira hozzásegítette annak idején az MDF-et a győzelméhez, mint a lenyúlt ?Nyugodt erő?-szlogen.

A rendszerváltás utáni plakátok közül azonban e sorok írójának mégsem a hájfejű orosz tisztes plakát volt a legemlékezetesebb, hanem az a kozmetikai hirdetés, mely egyik reggel a konyha ablakából Kemény István költőt fogadta. Szemmagasságban a melankolikus költőt az alábbi mondat köszöntötte: VAN MÉG ESÉLYED.

A plakátokról természetesen mindenkinek megvan a véleménye, még akkor is, ha gyakorlatilag a plakátművészet szép lassan megszűnik, és csak szezonálisan, a kreativitást végképp felszámolva négyévente a politikai plakátokban artikulálódik.
A rendszerező kiállítások ellenére átfogó szakmunka még ne dolgozta fel a magyar plakátművészet eredményeit.

Bakos Katalin összegző munkája az emblematikus alkotások mellett felmutat számos kevésbé ismert, de az adott kort erőteljes gesztusokkal megrajzolt plakátot. A szerző az adott műveket alaposan körülírja kultúrtörténeti, kereskedelmi, vagy éppen politikai háttérismeretekkel, így olyan érzése van az embernek, mintha csak végiggyalogolna a magyar történelem és reklámipar főutcáján. A könyv egyik sajátossága a lapok alján elhelyezett ?keretes?, melyben az adott plakát művészettörténeti előzményeire, egyéb kontextusaira hívja fel a figyelmet.

A Pachl Viktornak tulajdonított Unicum reklámról ? melyben egy vízből előtűnő alak mered a gömbölyű üvegre ? Bakos megemlíti, hogy minden bizonnyal Böcklin A hullámok játékában című 1883-ban készült képe volt az ihlető forrás. A karikatúra-szerű magyar plakátról már 1909-ben karikatúra készült, de maga a plakát bekerült a popkulurális ikonográfiába is, az LGT X. című lemezén Solti János bukik elő a hullámok közül, és mered a jellegzetes üvegre?.
Bakos monografikus feldolgozása imponáló felkészültségről árulkodik. Legfeljebb csak azt sajnálhatjuk, hogy a hetvenes és nyolcvanas éveket feltáró fejezetek is pont olyan hosszúak, mint a korábbi évtizedeket taglaló részek, így korosztályi retróból csak néhány felvillanást kapunk. Van ugyan néhány underground zenei plakát, de például egyetlen Fekete Lyukas vagy éppen Almássy téri hirdetést sem láttunk a könyvben, pedig ezek a rendszerváltást városképileg is meghatározó munkák harsány vizuális gesztusok voltak.