Persze a terjedelmes tartalomjegyzék elsősorban vendéglátó-ipari egységek neveit sorakoztatja, s bizonyára ki-ki elsőül a maga kedvenc helyeire lapoz, vagy az érdeklődésének megfelelőt, a hírből hallottat, a különös elnevezésűt keresi: mit evett ott Görgey Gábor, s ízlett-e neki? Ez a tallózás is gyümölcsöző olvasása az eredetileg a Figyelő hasábjain napvilágot látott írásoknak. Görgey remekül ért az étkezés, italkortyolás örömeinek közvetítéséhez, fűszeres stílusa az ismétlődően magához vett és a kedvenc fogások ismertetése esetében is csiklandozza az olvasói ínyt és tudatot, esetleges kifogásait pedig ostyába csomagolja. Ezzel az „étteremről étteremre” lendülettel könnyedén végig lehet haladni a köteten (noha egyik-másik hely jellegében vagy színvonalában már nem olyan, amilyennek Görgey egykoron látta), de Az én asztalom – Itthon és a nagyvilágban változatos étkezés-krónikájánál megragadóbb a személyesség, az emlékezés-történet, a családi album, amelynek visszapillantás-fotográfiáiból szinte minden oldalra jut egy.

Az édesanya konyhája, főztje, spájza – ahová „1944 baljós őszén bizonyos szépemlékű Elemér bácsi, nagy vadász” tizenkét darab, „váteszien lőtt” nyula került feldolgozva, hogy később pástétomként segítsen átvészelni a pincében Buda hosszú ostromát… A lovaglást Vérmezőn űző  édesapa Moson-szerte híres, lassú csepegtetésű pálinkafőzője… A távolabbi felmenők, rokonok… Bár a vége felé található, lehet kezdeni az olvasást az Ebéd Görgey Artúrnál Gyulai Pált, Görgey Istvánt, Lévay Józsefet is megidéző bekezdéseivel. A szerző, a nagy ravasz az Ildikó konyhája-kisesszében felesége konyhaművészetét is megénekli. Máskor a baráti vendéglátás otthonosságáért, eleganciájáért, finomságaiért mond köszönetet az este megörökítésével. A személyesség soha nincs terhünkre. Még akkor sem, amikor Görgey „ez itt az [ön]reklám helye” felkiáltással valamely sikeréről, munkái hazai vagy külföldi megjelenéséről, színdarabjai bemutatójáról tudósít. S ha a szöveg úgy indokolja, tudja elhallgatni, amit pedig mondhatna. Az Akadémiai Klub a Magyar Tudományos Akadémia évtizedeken át raktárnak használt, majd végre reprezentatív klubétteremként megnyitott létesítményét, a 2000. november 22-i sikeres partnertalálkozót írja le. Portóiban érlelt libamáj, Ferenc József kedvenc levese, articsóka füstölt marhanyelvvel, gorgonzolás bélszín, csokoládétorta, jéghideg madártej gyümölcsökkel, s utána még „alattomosan” a disznótoros asztal, a vadasztal, a sajtkordély. Csak arról nem ejt szót, hogy ez a jobbnál jobb italokkal kísért lakoma aznap személy szerint is megillette őt, hiszen november 22. a születésnapja (2000-ben a hetvenegyedik).

Ne gondoljuk, hogy Görgey, az „arisztokrata” csak a hétköznapi halandó számára elérhetetlen, megfizethetetlen „lokalitásokban” érzi jól magát. Vonzza a kiskocsma, a vidékies-hangulatos kifőzde, s nincs ellenére például a (nagyváradi) premierbankett egyszerűsége: kis kolbászkák falatozása (el is nevezte e finomságot, a mititei-t, azaz a „miccset” – Micikének). Külföldi útjairól nem tért haza gasztronómiai hírek nélkül, nem volt rest akár hármasával fedezni fel egy-egy város vendégcsalogatóit (Tallinn, Bécs, Berlin, Róma, New York: hosszú lenne a teljes sor).

Magyar ember evés közben nem beszél, de evésről beszélve (írva) sokszor fordíthatja a szót politikára, erkölcsre, világképre. Görgey határozott rajzolatot nyújt a harmadik évezred legelejének nagyvilágáról és Magyarországáról, egykori és mai személyeket, hírességeket portretizál tömören, s nem hagy kétséget: az általa idealizált viselkedésforma, világ-elsajátítás, amely talán az erős múlt-tudatú és jövő-figyelmű jelenben-élés derűsen markáns úriemberségével írható le, sem a túlzott optimizmus, sem a kesergő pesszimizmus végleteit nem tekinti sajátjának. (Megjegyzendő: egy év kimaradt a sorozatból, mert akkor Görgey Gábor a Magyar Köztársaság kulturális miniszteri tisztét töltötte be, s mint a lap főszerkesztője a miniszteri szék elfoglalásakor tudatta az olvasókkal: egyrészt így „protokoll-ebédek és -vacsorák hivatalos látogatójává kárhoztatja magát”, másrészt „nem marad ideje se arra, hogy nekünk egyen, se arra, hogy nekünk írjon”.)    

Nem étek- és étteremkritika, amit olvasunk, hanem a rövidtörténet egy válfaja. Főleg úgy élvezetes, ha szépen beosztjuk. Mindig aktuális. Az 1999 és 2009 keletkezett tárcák követik a naptári körforgást, az évszakok csemegéit, az ünnepek étkezési szokásrendjét is. Kötetlen, cikázó, szubjektív, azonban mindig kontúros írásművek, ételnevek etimológiájával, a táplálkozáshoz kötődő zamatos kifejezésekkel, sokrétű megfigyelésekkel – egy européer magyar tollán.

Szerencsésnek mondhatom magam: járhattam a kötet lapjain is megörökített Görgey-házban, ülhettem az író-költő (és felesége, Iván Ildikó operaénekesnő) vendégmarasztaló asztalánál. Görgey a teafőzés fortélyaiba avatott be nagy meggyőző erővel. Tanácsait nem fogadtam meg, teázási szokásaim és tapasztalataim eltérnek az övéitől. De ahogy mondta: a csöndes, mosolyos vehemenciára, az életszeretet habzására ebben a könyvben is ráismerek.

Szerző: Tarján Tamás