Balogh Renáta
Mániákus műgyűjtők és megszállott múzeumok

?A magángyűjtők és a múzeumok hagyományosan segítik egymást ? és ugyancsak régóta rivalizálnak. Napjainkra a kortárs művek árszintje is annyira megemelkedett, hogy azokat zömmel magánosok szerzik meg, majd kölcsönadják a múzeumoknak. Ám a szakmai nyilvánosság révén e művek ára még feljebb kúszik, ezért a gyűjtők visszavonják letétjüket, s a műtárgypiacon értékesítik az alkotást. Felmerül a kérdés: támogatták a múzeumot, vagy kihasználták árfelhajtó szerepét??

Ezt a problémát Ébli Gábor veti fel nemrég megjelent Műgyűjtés ? múzeum ? mecenatúra (Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből) című kötetében. A könyv bemutatója alkalmából rendezett beszélgetésre október 20-án került sor a Műcsarnokban. A beszélgetés résztvevői Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója, Gerő László műgyűjtő, és maga a szerző, Ébli Gábor esztéta, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének docense volt.

A fent említett részlet a következőképp folytatódik: ?Míg az ilyen és hasonló dilemmák kritikai elemzése külföldön számos fórumon zajlik, idehaza csak mostanában tudatosodik a fontosságuk.? ¹ Nos, ez a rendezvény valóban e tudatosodás kétségbevonhatatlan jele volt. Míg a könyv a kortárs műgyűjtéssel kapcsolatos témákat 20 fejezetben tárgyalja, a beszélgetés egy részkérdésre szűkült - a nemzetközi kortársgyűjtés hazai esélyeiről gondolkodtak a meghívott szakemberek. Az élénk érdeklődés pedig arra utalt, hogy nagyon is aktuálisak a szerző által felvetett kérdések. Lássunk hát mi is néhányat a sarkalatos pontok közül.Ébli Gábor azt az egymással is összefüggő két kérdést járta körül, hogy miként lehetne a kortárs magyar alkotókat külföldön is ismertté tenni, s hogyan lehetne a nemzetközi kortársgyűjtést és kiállítást itthon is fellendíteni. Petrányi Zsolt erre megemlítette, hogy régebben próbált már a Műcsarnok külföldi galériásokkal olyan megállapodást kötni, ami ahhoz a feltételhez kötötte volna külföldi alkotók magyarországi kiállítását, hogy cserébe magyar alkotóknak is rendezhessenek külföldön kiállítást, ám erre a külföldi galériatulajdonosok nem voltak hajlandóak.

Gerő László viszont arról hozott hírt, hogy külföldön egészen máshogy menedzselnek egy nyertes művészt, mint itthon. Ha például egy alkotó nyer egy nemzetközi biennálén, utána több országban is önálló kiállítást rendeznek neki, a honlapjára felteszik a kiállításairól megjelenő összes kritikát, stb. A kérdés az, hogy mi az, ami ebből átvehető.

Petrányi elmondta, hogy a Műcsarnok idén is megrendezi a Budapest Art Fair antik és kortárs kiállítást és vásárt, majd a Mecénásnapokat². E rendezvénysorozatok célja az, hogy általuk igyekeznek bemutatni a nemzetközi és hazai kortárs művészeti trendeket, jelenségeket, illetve az, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy milyen fontos a művészet aktív támogatása. Ezek a programok abban is segítenek, hogy a magyar galeristák részt vehessenek külföldi vásárokon is. Ugyanis, ha egy galerista neve nem ismert nemzetközi vásárok szervezésében, akkor nem vehet részt külföldi vásárokon sem.

Ébli megemlítette, hogy azért már Magyarországon is vannak közgyűjtemények, ahol megindult a kortárs művek gyűjtése és cseréje. Ilyen például a Ludwig Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, vagy a Veszprémi Galéria. Szerinte jó lenne, ha több helyen is kialakulna kortársgyűjtés, és ?csere, valamint kiadnának katalógusokat is. Egy szintén fontos következtetése az volt, hogy a galeristáknak, műgyűjtőknek és művészeknek össze kell dolgozniuk egy jól működő rendszer létrehozása érdekében.

Sok ilyen és ehhez hasonló kérdés, javaslat hangzott még el, s a közönség is hozzászólhatott a felvetett témákhoz. A beszélgetés annyira felkeltette az emberek érdeklődését, hogy még az előadótermen kívül is folytatódott az eszmecsere.

A beszélgetés tanulsága szerint mindazoknak, akik szeretnének tájékozottabbak lenni a műgyűjtés történeti és kortárs dilemmáiban, mindenképpen ajánlatos elolvasni Ébli Gábor újonnan megjelent könyvét.