Az albumok, a nagyméretű, mégoly szép kiállítású képes könyvek özönéből csak akkor tűnik ki, válik láthatóvá, esetleg feltűnővé egy könyv, ha valami olyasmivel kecsegteti olva­sóit, amelyet más könyvek nem tudnak nyújtani. Mert manapság szépen nyomott képesek özöne lepi el a boltokat, sokszor igen zokognivaló tartalommal, olyan esetlen szövegezéssel, s olyan silány fordítói munkával, hogy az embernek sírásra görbül az olvasókedve, szemét csípni kezdik a sorok és rájön, hogy az is bolond, aki olvasóvá lesz, ha meglát egy albumot, ami valójában csak nézegetésre vagy repi ajándéknak való, orvosunk, úszásoktatónk vagy gyerekünk reáltárgyakat tanító tanárának mély örömére.
A Corvina Kiadónak tizenhat kötetre tervezett A művészet története című sorozata kiválik ebből a szomorú sorból, az albumok szövegét szerzőik nem szegélynek és nem díszítésnek tekintik. Tavaly a sorozat első tagjaként már megjelent az Érett reneszánsz és manierizmus című kötet, majd ezt követte Az ókori Közel-Kelet művészete címet viselő. Idén, a Könyvhétre pedig elkészült az Egyiptomi művészet és a Barokk művészet című album.
Hogy miben különböznek ezek az albumok a többitől, arra valamiféle negatív píármunkával tudnék felelni. Ha ugyanis egy albumot píár-célból mutat be egy kiadó, azt szokta említeni, hogy a könyv kiállítása gyönyörű (rendben, tényleg az), a képanyag kitűnő (igaz), a kötetben található ennyi és ennyi kép (itt most valami nagy szám jön) és ennek ellenére csak ennyibe és ennyibe kerül (és itt most szerintem egy nem olyan kis szám szokott következni). Én viszont most azt emelném ki, hogy mindkét album ismeretterjesztésre törekszik, arra, hogy érthető nyelven megfogalmazzon olyan fogalmakat, amelyek a művészettörténet megismeréséhez fontosak, hogy elbeszéljen olyan történelmi folyamatokat vagy eseményeket, melyek háttértudásként igen fontosak egy műtárgy megismeréséhez, s nem utolsósorban arra törekszik a sorozat, hogy megtanítson műveket elemezni.
Műelemzések sora vár minket mindkét kötetben, a kairói Egyiptomi Múzeum szfinxének pazar gőgjét, a luxori Egyiptomi Múzeumban található Junit szobor pompáját, a Rómában található Bernini-féle Szent Teréz eksztázisa szobor ragyogását vagy a szintén Rómában, a Borghese Galériában található Rubens-képnek, a Krisztus siratásának komorságát is a téma-kompozíció kettősségében mutatják be az albumok, de ezzel az elemzői szigorral nem válnak szájbarágóssá vagy fűrészporossá, a rend ezúttal nem ásító, inkább eligazít a térben.
Ez a két kötet, s a már megjelent társaik (s nyilván az egész sorozatra is igaz lesz ez) nem a művészettörténészek számára íródott, hanem azoknak a műveket ismerni vágyóknak, akik ha egy kiállítást meglátogatnak, ha egy várost felfedeznek, akkor azt nemcsak látni, hanem érteni is szeretnék, azoknak, akiket egy festménynek vagy egy szobornak nem pusztán a pőre látványa érdekel, hanem az is, vajon mi ihlethette és miért, mit jelent a nagysága, a színe, a formája, mire lehet következtetni az ecsetkezelésből, a képen látható alakok elhelyezéséből, abból, hogy egy alak a kor ábrázolásának megfelel-e vagy éppen eltér attól.
A barokkot bemutató kötetben van egy fejezet, mely A végtelen tér megteremtése címet viseli, s azt tárgyalja, mi módon voltak képesek a kor építészei a teret kitágítani, hogyan tudta például Borromini egy szűkebb térben is a tágasság érzetét kelteni. Ez a fejezet talán metaforája lehet e könyvsorozatnak, legalábbis az eddig megjelent köteteknek, hiszen az az építő rend, az a talán kicsit konzervatívnak is tűnhető rendszer, amelyben a kötetek a művészettörténet folyamatait, történetét, szebbnél szebb, rejtelmesebbnél rejtelmesebb remekeit tárgyalják, a végtelen tér érzetét keltik.
Aztán fel is kerekedhetünk, s megnézhetjük a tárgyakat a valós térben, s ha Egyiptomba nem is, tán Olaszországba sem juthatunk el, akkor válasszunk a kötetekből közelebbi célpontot, mondjuk a bécsi Kunsthistorisches Museumot, ahol megnézhetjük például a Barokk-könyv 89. oldalán található Borghese-palotai Caravaggio-kép ikertestvérét, immár műértéssel felvértezve.