(kiadvány: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra)

Vaszkó Erzsébet, a kiváló festőművész egyik, talán a hatvanas évek végén megalkotott munkáján egy markoló kéz tolakodik a figyelem előterébe, háttérbe utasítva azt a személyt, a személyiséget, akihez tartozik. A gyűjtő című munka messze indító gesztusa paradigma értékű.

A gyűjtő olyasfajta ?szerző?, aki önarcképét keresi, azt szeretné megalkotni a másban, a mások által teremtett műalkotások együttese révén. És legyen bármilyen meglepő is: egy műgyűjtemény, egy remekbe szabott kollekció létrehozása jó esetben valóban az alkotáshoz közeli tevékenység, így bemutatása méltán kap helyet ? egyre gyakrabban ? a kiállítótermekben. Természetesen koránt sincs oly számos kiváló magángyűjtemény, mint amilyen szapora a kollekciókat bemutató tárlat.

Hogy milyen intenciót, miféle üzenet megnyilatkozását hordozza magában Vaszkó képe ? kinek-kinek vérmérséklete szerint bizonnyal sejthető. Szimbolikusan és mértéktartó malíciával a klasszikus gyűjtőt testesíti meg, aki a művészet iránti rajongás szenvedélyében él, még ha az néha kapzsisággal is párosul. De szólhat e kép a feltétlen szerzésvágyról is, új keletűen javallott befektetésről, a műtárgy valamiféle áruként kezeléséről, ami idővel busás haszonnal kecsegtet, esetleg pusztán sznobizmusról. Tehát nem néhány szubjektíve remekmű tulajdonlásáról, hogy vele éljen, nap mint nap kapcsolatba, párbeszédbe kerüljön vele az ember, mint ahogyan az jóindulatúan feltételezhető a kortársi műgyűjtés második világháború utáni hajnalán, a 60-as években.

Ébli Gábor új munkája a hazai műgyűjtés mintegy fél évszázados közelmúltját, hangsúlyosan kortársi jelenét járja körül, illetve a közgyűjteményekkel, a múzeumokkal alkotott viszonyrendszert, valamint a mecenatúra változó intenzitású szerepét. Éppen ebben a sorrendben egyre halványabb a kép: az új reneszánszát élő műgyűjtésről lehet leginkább sokat mondani, míg a mecenatúráról, annak hazai, különös alakulásáról alig valamicskét. Mert ami tulajdonképpen nincs jelen a klasszikus, nagylelkű és áldozatkész értelemben, arról mit is lehetne mondani.

Az egyes gyűjtőket és gyűjteményeket bemutató írások ? ezek formai kerete hol a leíró, bemutató tanulmány, hol az interjú ? esettanulmányok, egyedi példázatok. Noha rokon vonásokat, jellemző tendenciákat hordoznak ? ilyesmi például az egykor klasszikus darabokat gyűjtők pálfordulása: a klasszikus anyagot háttérbe szorítják, esetleg meg is válnak tőle, s a kortárs alkotók műveinek gyűjtésébe fognak ?, a gyűjtői elgondolások, ízlések és gondolkodásmódok igen változatos példatárát alkotják.

Fontos kötet, ellenére annak, hogy feltűnő, mert alapvető, nemigen indokolható fogyatékossága a kötetnek a névmutató elmaradása. Összeállítása nyilván nagy munkát és figyelmet igényelt volna? a pontosság jegyében újabb korrektúrát ?, de a számítógépes keresőrendszerek révén talán még sem akkorát, mint amennyire bántó hiánya. Hiszen a szakma, a képzőművészek és gyűjtők, műtörténészek, de a műalkotások, kollekciók története iránt érdeklők számára egyaránt fontos lehetett volna a célirányos kutakodás megkönnyítése. Ennek elmaradását csak részben kompenzálja a valóban gazdagon kínált, a közelmúltbeli és kortárs gyűjtésről szóló publikációk forrásjegyzéke.

A gyűjtőt érő, szinte gyászként megélt baleset, ha gyűjteményét megkurtítják: akár véletlenszerűen, alkalmi rablás következtében ? bármilyen hihetetlen, az esetek többsége ilyen ?, akár tervezetten, egy-egy kiváló darabra utazva. A műkincsrablás és értékesítés gyakran igen ködös, szövevényes világába enged bepillantást az Ellopták! című kötet. ?A műkincsek sehol sincsenek biztonságban!?- jelzi a fülszöveg, s igazolják ezt azok a néha valószínűtlennek tetsző műkincsrablások, amelyek a detektívtörténetekkel vetekednek.

Leonardo remekművét, a Mona Lisát még sosem lopták el, noha hajlandóság, igény bizonnyal számosan mutatkozott erre. A Louvre-ban pihen, fáradhatatlan és múlhatatlan ? noha éppen a szépség mulandóságára intő ? félmosollyal fogadja látogatóit, mindig rájuk tekintve, bárhonnan szemléljék is. Nem tűnt el, sőt: Mona Lisa életre kelt egy fiktív önéletrajzi regény keretében. Hogy valóban ő volna-e Mona Lisa, aki portrét ült Leonardo da Vinci remekművéhez, efelől számos aggálya támadhat az embernek, de regényről lévén szó nem is várhatunk hiteles személyazonosítást. Különös nőregény, amely fordulatokban oly gazdag néhol, mint egy krimi. Az amerikai írónő, Jeanne Kalogridis izgalmas kísérletet tett arra, hogy képzelete és feltehetően nem kevés, a korfestést segítő könyvtári kutatás révén húsvér jelenében idézze színünk elé e titokzatos hölgyet.

Ez utóbbi igazán remekül sikerült. A 15. század hiteles történelmi, kultúrtörténeti hátterébe festi bele a korabeli Firenze művészkiválóságait ? mindenekelőtt a rejtélyes Leonardo da Vincit ? és művészetpatrónusait, az intrikus eszmecsősz Savonarolát, politikai pártharcok szereplőit. Környezetükben ismerjük meg Mona Lisa történetét, akinek személyét továbbra is homály fedi, noha született egy verzió kilétére.

(Nem mellesleg: Leonardo munkája megrendelésre készült, de aztán nem juthatott el a megbízóhoz, mert megtartotta magának, élete végéig őrizte. Talán mert maga is a legkiválóbbnak találta, s az ilyesmitől nehezen válik meg az alkotó ember. A gyűjtők álma.)
 

Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra (Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből)

Corvina Kiadó, 2008.

Ára: 3990 Ft