Hogy hol terül el Kulinária, nehéz meghatározni, ahogy azt is, mennyi a népessége, milyen nyelveket beszélnek, mi az államformája, kopasz-e a királya s a borbély megborotválja-e önmagát, egyetlen dolgot azonban biztosan tudunk, az ide szívesen ellátogatók szenvedélyesen szeretik a Kulinária nyújtotta örömöket, egyáltalán, az ide örömmel utazók nem a bánatot eszik nagykanállal.

Hanem a korhelylevest, a szüreti ürügulyást, a mazsolás tyúkhúslevest, a tejfeles tökfőzeléket, illetve a nagykanalat villára-késre (halkésre, mancsra) cserélve, az erdélyi zsiványpecsenyét puliszkával, a harcsát kaporral, fogas ölelésében, zöldfűszer mártással, a lazacot posírozva, fehér vajmártással, a Tournedos Rossinit, a spenótos, szilvás koresht, a ribiszkés csirkemellet, a török paradicsomsalátát, a töltött hagymát, a körtetortát mogyoróval, a ribiszketortát, a cseresznyés lepényt, a mandulás leveles ?Blätter" tortát, ami egyébként jelen könyvünk szenvedélyes szerzőjének kedves, gyerekkori étele.

Szenvedélyes szerzők tollából született műveket persze jó olvasni, főképp, ha a szerző szenvedélye épp annak a tárgynak a szeretete, amiről ír. Mert ilyenkor nem csupán egy adott témáról van szó, nem csak arról, amit az épp bekebelezendő műből megismerhetünk.

Példának okáért Halász Zoltán könyvében nem csupán az a fő, hogy különlegesen jó recepteket tanulhatunk meg belőle, nem is az, hogy ezeket azonnal kipróbálnánk és még csak nem is az, hogy élvezzük a kultúrtörténeti beavatást, amit az ételek elkészítésének leírásával együtt kapunk. Nem, ebből a könyvből az Eszme árad, nem csak a harcsa, de az összes étel átölelődik benne, az ételek történetét nem azért ismeri és ismerteti a szerző, mert úgy gondolja, ez hozzátartozik valamiféle kötelező műveltséghez, nem azért írja meg, melyik híresség mit gondolt egy ételről, mert úgy véli, ezt tudni illik, hanem mert azt vallja, ha valamit szeretünk, azt meg akarjuk ismerni, arról tudni szeretnénk mindent: tudni, honnan jött, s hová tart, tudni, milyen, s mivel szereti tölteni?, illetve ezer bocsánat, mivel szereti, ha töltik.

Halász Zoltán ugyanolyan szeretettel és gondossággal avat be abba, mi volt Rossini kedvenc tojásrántottájában (elárulom, pirított szarvasgomba- és libamájszeletkék), mint abba a teóriába, miszerint a szarvasgombát kizárólag magában szabad fogyasztani. Halász ugyanis nem azt élvezi (mint sok más, a szakácsművészetbe beavató szerző), hogy elverje a port az ilyen-olyan ízlésbeli szokásokon, hanem épp azt, hogy létezik ez is, az is, hogy az ételeknek nincs királyuk és szolgáló- leányuk, az egyik ízlelőbimbó erre, míg a másik arra nyílik (meg/ki) szívesen, és ez így van rendjén.

Halász Zoltán leírja, mit kapott Móra Ferenc feleségétől ebédre, de nem titkolja el Bornemisza Anna meggyes édességének receptjét sem, könyvéből természetesen nem maradhat ki Krúdy, de Jókai és Petőfi sem, és azt fölösleges is említeni, hogy olyan természetességgel beszél a legnevesebb szakácsok és cukrászok ételeiről, mintha minden reggel együtt sétálgatott volna velük.

Ha végre orvosolnák az őrületes hiányt, s lenne miniszteri tárcája a szakácsművészetnek is, akkor azt kívánnám, hogy Halász-tanítvány üljön bele ebbe a bársonyszékbe, olyan ember, aki nemcsak a különleges ételeket tiszteli, hanem aki a szakácsművészetet egészében látja, igen, egy Halász-tanítvány kellene oda, mert Halász Zoltán példának okáért végre visszahelyezte jogaiba a tököt és a spenótot is, igaz főhajtással említi ezeket az étkeket is, s nem gondolja, hogy a menzatök és menzaparaj tönkre tudta tenni azt, ami a miénk, az ételeknek és a róluk való beszédnek, nemkülönben a róluk való felhalmozott tudásnak a tiszteletét.

És most egy percre gondoljunk néma szánalommal a vesztesekre is, azokra, akik nem kóstolhatták az élet fűszereit, hogy csak egy példát említsünk, idézzük fel Ferenc Józsefet, akit méla szenvedélye ahhoz a Schratt Katalinhoz fűzött, kinek még a kuglófja is fűrészporízű volt, ejtsünk egy könnycseppet, s aztán térjünk vissza az ízek szenvedélyes szeretőjéhez, Halász Zoltánhoz.