Mondják, hogy a börtönben lévők inkább vágynak a kellemetlen szobatárssal való együttélést, mint a magánzárka magánymérgét. Ez utóbbi ugyanis a legelviselhetetlenebb. Vagy hallottam szociális területen dolgozó ismerőstől, hogy a legtöbb hajéktalannak fekélyes a lába, mert ezek a lábak sehova se viszik őket, mert nincs senkijük, végtelen és céltalan magányuk testük önsebesítésében ütközik ki. 
Laing mégis úgy fogalmaz: a magány művészet. Aha. Tehát azért az ő értelmezése szerinti művészi megfogalmazású magánynak – és itt ő a nagyvárosi magányról ír tulajdonképpen – vannak feltételei.

Oxi cikkét itt olvashatják el: https://tinyurl.hu/cQwQ/