Amikor élettörténetekről olvasok, igyekszem belehelyezni magam annak a helyzetébe, akiről szól a mű. Most meg sem próbáltam: ritkán hallgatok komolyzenei művet, abból is az ismertebb művek még ismertebb betéteit, vak pedig sosem voltam, csak legfeljebb az éjjeli sötéttől borzadtam, ha éppen olyan helyre keveredtem. Így aztán többször is félretettem a művet, tologattam, hogy most nem, még nem, hogy egy verőfényes februári napon nagy sóhajjal magam elé húzzam és isteni félelemmel olvasni kezdjem É. Szabó Márta könyvét a fiáról.

Carbonari cikke a kulturpara oldalán itt olvasható el: