A 168 órában Erdélyi S. Gábor írását itt olvashatják el:  

Alkalmatlannak, megbízhatatlannak, hozzá nem értőnek nevezte a brit nagykövet Trumpot egy hazaküldött jelentésében. Ám a titkok mindig kiszivárognak. (Meg éa szolgálatiak is. Naná!) Trump válaszul félnótásnak és igen ostoba fickónak nevezte a nagykövetet, aki le is mondott. Nem azért, mert megbántódott, hiszen egy diplomata nemigen sértődhet meg, hanem mert kapcsolatai ellehetetlenültek e pengeváltás nyomás.

Ha úgy tetszik, lehet őket irigyelni, akik frakkban díszeleghetnek, alkalmilag hatlovas hintó hozza  őket a királyi palotához, hogy megfelelő ünnepélyességgel adhassák át megbízólevelüket (például Madridban, a spanyol etikett őshazájában). Ugyanakkor egy követnek tudnia kell finoman disztingválni, hogy a például egy macska szolgálati jellegű-e, vagy sem. Felkészültnek kell lennie minden sokkra, akár arra is, hogy Kovács István nevű honfitársunk váratlanul koromfekete bőrben jelentkezik a helsinki repülőtéren, a finnugor tengerben. Nehéz pálya, a guberáló nagykövetekről nem tesznek említést a diplomáciatörténetek, tehát valószínűleg ilyenek nincsenek is. (Boszorkányok is csak módjával.)

Limuzin, motoros rendőrök, protokoll, díszőrség, himnuszok - megadják a módját. A diplomata egy egész országot képvisel. S a vendégre, akit éppen fogad, csak némileg lehet felkészülni. Ha a tragikus sorsú Diana hercegnő a civilben színész főkonzult arról  kérdezi, szereti-e Shakespeare-t, s a lelkes igenlésre ráfanyalog: de hiszen dögunalmas! Mit szeretnek rajta? (Ilyenkor vakarózhat a főkonzul: vajon az ő tiszte-e megvédeni a hajdani csepűrágót a brit királyi család tagjától?)

Megvan ennek a foglalkozásnak/hivatásnak a maga méltősága, se ezt a századok során kicsiszolt eljárásokkal ki is tudják fejezni. Huszonöt magyar diplomata anekdotikus beszámolója könnyed és elegáns. Szórakoztató.