A nácik régóta keresték az ürügyet Ausztria bekebelezéséhez. Volt olyan forgatókönyv, amely szerint provokátorok megostromolták volna a bécsi német nagykövetséget, megölve a képviselet-vezető Von Papent. De a diplomata ettől (nem meglepően) húzódozott.

1938. március 12-én a Wehrmacht bevonult Bécsbe. Nem volt ez még villámháború! Hiányzott hozzá a benzin, a térkép, a tapasztalat, egyes tankokat vasúton kellett szállítani.

A következő héten hatszáz öngyilkosság történt Bécsben, hó végéig hetvenezer letartóztatás esett, negyvennyolcezer lakás vált lakatlanná, megnőtt a kereslet az angol és a spanyolnyelv-tanárok iránt. Aki tudott, menekült.

Ausztriából Ostmark lett. Viszont a Hősök terén negyedmilliónyian ünnepltek Hitlerrel. Konrad Lorenz (igen, ő!) kijelentette, hogy a legjobb nemzetiszocialisták épp az osztrákok. A püspökök „örömteli elismerésüket” fejezték ki. a sajtószolgálat összes munkatársát elbocsátották, az egyetemi oktatóknak csak a kétharmadát. A Gestapo beköltözött a Metropol szállóban.

A Wagner-rajongó Führer beszédeinek, pártünnepélyeink külsőségeit (zászlők, reflektorok, tömegmozgatás, a hatalom mennydörgő teatralitása) az operákból tanulta. Tehetséges utánzó volt. És gyilkosan hatásvadász.

Hihetnénk, Európa beleszimatol a levegőbe és föleszmél. De csak három ország protestált: a szomszédos Mexikó, a közeli Chile és az érzékeny lelkiismeretű Kína. Európa többi hatalma a füle botját sem mozdította. Még csonka hazánk legfőbb hadura sem, ama vitéz nagybányai, aki mégiscsak Ferenc József szárnysegéde volt egykor a Burgban. Talán égett az arca, talán nem.

a keleti szomszédok lezárták a határaikat. A széplelkű és mindig mértéktartó Benes cseh elnök azt mondta: „még mindig inkább Hitler mint a Habsburgok”.

Aztán lett, ami lett.

Erdélyi S. Gábor, 168 óra, 2019. május 30.