A Hírnök c. újságban Léner Péterrel beszélgettek új könyvéről:

2010 nyara volt. Léner Péter este még megnézte – õ rendezte, azóta is megy – a Mici néni két élete címû elõadást a József Attila Színházban. Aztán kijött onnan. Nem tekintett vissza. Véget ért az utolsó évada, lezárult húsz éve az angyalföldi teátrum élén. Két évtizedig igazgatta a színházat. Távozni kényszerült onnan. Méltatlanul. De õ elengedte azt a helyzetet, nem foglalkozik vele. Azóta a „könyv lett a színháza”. A XIII. kerület díszpolgárának a napokban jelent meg új kötete Bodrogi címmel a Corvina kiadásában. Hét év alatt ez a negyedik színházi könyve. Online rendelhetõ jelenleg.

Amikor azon a bizonyos 2010-es nyári estén, a Mici néni elõadása után Léner Péter hazafelé indult az autójával, az Árpád hídon haladva megszólalt a telefonja. Andorai Pé-ter hívta. „Drága Péter, csak azt akarom mondani neked, hogy nagyra becsüllek és szeretlek.” Léner azt felelte neki: „Péterkém, én is nagyra becsüllek és szeretlek”. Andorai Péter ezzel az egy mondatával átemelte Léner Pétert a színházon kívüli új életbe. Úgyhogy amikor a József Attila Színház kellékese néhány nap múlva beállított hozzá egykori igazgatói irodája összepakolt dolgaival, húsz év emlékeivel, levelekkel, plakátokkal, fotókkal, tárgyakkal, azokban nem a bedobozolt múltjának a darabjait látta, hanem valamiféle inspirációt a jövõjére. Nem sokkal késõbb már írta is könyvét a József Attila Színházról. Az volt az elsõ kötete, 2013- ban jelent meg. 

– Nem vagyok bezárva a színházba, nem csak ott fogalmazhatom ki magamból, amit a világról gondolok. Valójában ugyanazt az élményt kapom az írástól, mint amit a színháztól: szellemi provokációt. Csak az írásnál nem a színészek provokálnak, hanem én saját magamat – mondja Léner Péter. Néhány éve felhívta õt a József Attila Színház régi gondnoka: „Tanár úr, otthon van? Mert vinnék valamit”. Majd egy órán belül megérkezett a teátrum elsõ erkélysorának bársonyba vont, egymáshoz csavarozott 1-es és 2-es ülõkéjével. Mindig ott ült az igazgató a feleségével a premiereken. Lecserélték a nézõtéri székeket, a gondnok pedig vitte Lénernek a „régi helyét”. Otthon az íróasztala elé állította. Még soha nem ült bele azóta. Éjjelente viszont a színházról álmodik. Legtöbbször próbát néz. Legutóbb, meséli, három fiatal színész próbáján ült, aztán felment a színpadra, improvizálva játszani kezdett, mutatta nekik, hogy ilyesmit kellene csinálniuk. Éjszakánként tehát rendez, beszélget színé- szekkel, kellékessel az álmaiban. Nappal pedig írja az emlékeit. 

– Kötelességbõl kezdtem el a József Attila Színház történetét megírni, hogy dokumentáljam azt a húsz évet az elõzményeivel. A kötelességbõl öröm lett és katarzis aztán. Nálam ez úgy megy: befejezek egy könyvet, rendet teszek a szobámban, az asztalomon, addig minden tele van cédulákkal, jegyzetekkel, és közben már gondolkodni kezdek azon, hogyan folytatom másnap. Így írtam meg a színházi arcképeket „színházi apáimról”, Egri Istvánról, Marton Endrérõl, Kazimir Károlyról, majd jött a következõ könyv a barátomról, Sztankay Pistáról. A szakmában eltöltött ötven évem tele volt gondolattal, érzelemmel, és ezt közölni akarom. De annál szemérmesebb vagyok, hogy magamról írjak – folytatja Léner Péter. 

Bodrogi Gyuláról írt beszélgetõs könyve kettejük dialógusa – amelybe azért mások is becsatlakoznak, például Törõcsik Mari, Voith Ági – az elmúlt hatvan évrõl, történelmi és színházi traumákról, sikerekrõl és kudarcokról, elõdökrõl és kortársakról. Ahogyan Léner fogalmaz: 

– Próbáltam a történelmet jelenvalóvá tenni a könyvben, afféle útjelzõként is használva, hogy mit kellett átélnie a mi generációnknak, jót, nem jót. Bodrogi és Léner színmûvészeti fõiskolás koruk óta ismerik egymást. Barátokká akkor váltak, amikor Léner Péter már a József Attila Színház direktoraként visszahívta oda játszani Bodrogit.

– Gyulának máig életszükséglet bemenni a színházba, nekem életszükséglet a színházon gondolkozni. És én úgy vagyok vele: csakis olyan dologgal szabad foglalkozni, amelyben az ember biztonságosan mozog. Amit Bodrogi mond a könyvben, azt én átéltem. Olykor másképpen, de átéltem. Gyula egy igazi humanista. Szerinte mi mind a ketten szeretetben nõttünk föl, s ez megóvott minket a gyûlölködéstõl. Ez lett életünk építõkockája. Kirõl szól majd a következõ könyve? Léner Péter kicsit hezitál a válasz elõtt: 

– Mindennap negyven percet sétálok ugyanazon az útvonalon, nem nézek sem jobbra, sem balra. Gondolkodhatnék már a folytatáson, de jelenleg inkább magamat szeretném megérteni, azt, hogy hova jutottam el ezekkel a könyvekkel. Az biztos, hogy nem tud leállni a fejemben a folyamat, írok tovább. Egyébként pár napja a születésnapján felhívott Bodrogi, akkor fejezte be a megjelent könyv olvasását. A kéziratot nem mutattam meg neki, az csak összezavart volna engem. Úgyhogy volt bennem egy lámpaláz, mit szól hozzá. Nagyon mélyen megérintette õt. Szereti a könyvet. Tõlem ez egy fõhajtás elõtte. Vagy egy ölelés.