Ficsor Bendek írása a Magyar Hang 2020. július 17-23. számában jelent meg.

Kevés dolog tudta jobban elvenni a kedvem az olvasástól a kötelező olvasmányoknál. Nem a művekkel volt baj természetesen, hanem a kisiskolásként roppant erőszakos gesztusnak talált kötelezővé tétellel. Mivel faltam a könyveket, úgy próbáltam meg kibújni a heteronómia szorításából, hogy már azelőtt elolvastam mindent, hogy kötelezővé vált volna. És hogy a tett még forradalmibb legyen, általában a tanórákon a pad alatt tettem, ezzel is jelezve, hogy velem nem packázhat az oktatási rendszer. Amikor elfogytak a leendő kötelezők, szélesítettem a spektrumot, és jöttek a nem kötelezők, amelyek, legnagyobb meglepetésemre, sokkal izgalmasabbnak bizonyultak a bejáratott klasszikusoknál. Mintha a kanonizáció célra irányuló folyamatából kiszorult művek pusztán a marginalizált helyzetükkel értéket teremtenének. De a nem kötelezők különleges státusa a kamaszos dackorszak elmúltával is megmaradt, és lassan rájöttem, hogy az irodalom egyik legfontosabb tulajdonsága éppen az az erő, amely lebontja a – gyönyörű kifejezéssel – kényszerű institucionalizáció folyamatában felhúzott falakat. A szöveg már mindig is túlmutat a kánon hatalmi gesztusán, és ha csak pillanatokra is, de önállóvá teszi az olvasót. Ezt a forradalmi felfedezést ígéri a Corvina Könyvkiadó gondozásában, Király Levente szerkesztésében megjelent Nem kötelező (Kortársak és kimaradók – Szöveggyűjtemény középiskolásoknak – Magyar próza) című kötet is. „Olvasni nem csak azért lehet, mert kötelező – lehet élvezetből is. Ha okosabb, tájékozottabb, műveltebb akarsz lenni, akkor viszont erősen ajánlott” – írja Király Levente a hátlapon. „És amiért a leginkább érdemes olvasni: a katarzis. Anélkül élni olyan, mintha nem tapasztalnád meg a szerelmet, a boldogságot” – teszi hozzá. Négyszáz oldalas válogatása pedig tökéletes lenyomata ezen elveknek. A szerkesztő remek érzékkel gyűjtötte össze a hivatalos iskolai tananyagból kimaradt műveket, amelyek egyszerre élvezetesek, okosak, és garantáltan katarzist okoznak. Jó részük ráadásul kellően áthallásos, beválogatásuk – igény szerint – ironikus fricska a magyar oktatási rendszernek, vagy kíméletlen kritika a Nemzeti alaptanterv alkotói és jóváhagyói számára. Spiró Györgytől Krasznahorkai Lászlóig, Takács Zsuzsától Bodor Ádámig, Kertész Imrétől Mándy Ivánig, Nádas Pétertől Ottlik Gézáig a „kötelező” szerzők nem kötelező írásai éppúgy helyet kaptak a kötetben, mint Bödőcs Tibor irodalmi paródiája vagy az iskolai tananyagból fájón hiányzó fiatal kortársak munkái Jászberényi Sándortól Kiss Noémin és Hidas Juditon át Potozky Lászlóig. Egyetlen hibája van talán csak ennek a máskülönben pompás válogatásnak, mégpedig az, hogy a nem kötelezők inherens forradalmi hevületét igyekszik egyetlen kötetbe sűríteni, olyan műveket zsúfolva össze, amelyek önmagukban is szétfeszítik a vállalkozás kereteit. Mintha egy instant kávés dobozba puskaport gyömöszölnénk, hogy aztán gyufával a kezünkben ássunk le a mélyére. Ficsor Benedek, Magyar Hang