Másság, győztesség, fundamentumok

Simon Róbert munkái felől

Afrika „ürügyén” talán nem méltányos a közel-keleti világot megidézni néhány kötetnyi könyvvel. Ám éppen az Afrika Tanulmányok jelzi az utóbbi időkben horizontot szélesítő tartalmával, hogy miképp a valóságban is, úgy a térképen és a mindennapi életben is folytonosan jelen van a Kelet, Kína, az USA vagy akár Izrael, még annyira Európa is a fekete földrész hétköznapjaiban. Az alábbi munkák nem „afrikanisztikaiak” a szó szigorú értelmében, s pontosan úgy nem azok, ahogyan nem lehet Indonéziáról beszélni az Iszlám nélkül, vagy nem lehet nyugat-afrikai históriát lapozgatni a zsidóság hatásának egyértelműsége nélkül. S miképp a Nyugat sem volt (talán soha még a történetében) afrikai hatások nélkül, Afrika java részén régtől ott lakozik az iszlám intézménye. Alább nem ezekről, hanem a források, a hatások gyökerei, az akár magyar kutatók által is afrikai helyszíneken kutatott iszlám jelenlét eredendő forrásvidékei felé tett kirándulásra invitáljuk az Olvasót.

Előképtől befogadásig s tovább

Bár megannyi orgánum kellő vehemenciával feltételezné, hogy valamely tudományos (mondhatnók pszicho-diplomáciai) érvelésmód részévé válhat olykor a szaktudományok megannyi ágazata, főképp olyasmi, ami a kortárs iszlamisztika tárgykörében a Korán keletkezésének, az arab történetírás jelentőségének, a perzsa vagy mekkai kereskedelemnek, szakrális „kommunikációnak”, a spanyol arab világ eseménytörténetéhez is tartozó Ibn Khaldún-i történetfelfogás jelentőségének elfogadtatásában szerepet kap, de az alábbi szerzői mű nagyban eltér ettől. Simon Róbert (avagy az 1939-ben Párizsban született orientalista professzorként Róbert Simon néven gyakran ismertebb) szerző munkássága a nyolcvanadik életévben is alkotó szellemiséggel társul, az 1967-es első jelentősebb könyve (Az iszlám keletkezése) után seregnyi mű, teljes Korán-fordítás, orientalisztikai és klasszika-filológiai oeuvre jellemzi, tehát az 1991 óta MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, az irodalomtudomány doktora talán mégsem az „iszlám fenyegetés” ügynöke. Csupán e barbarizáló felfogással szemben is okkal kinyilatkoztathatjuk, hogy Simon egyik legjelesebbje az európai iszlamisztika tudásterületének, s elődei közt jeles tanárai (Czeglédy Károly, Fekete Lajos, Hahn István, Harmatta János, Moravcsik Gyula) nyomdokain haladva Goldziher Ignác, Ibn Khaldún, Mani és a manicheizmus, a perzsa költészet, mekkai kereskedelem, más kultúrák érdekelték. Jóllehet, a klasszikus iszlamisztika forrásközlései, klasszikus közel-keleti költészet fordítása és értelmezése területén mintegy „élveteg” tücsöktudományokkal foglalkozott, az utóbbi évtized tematikai válogatásába már beletartozik a történelemtudomány és birodalmiság (Ibn Khaldún. History and science and the patrimonial empire. Bp., 2002) nemcsak kultúrfilozófiai, hanem kultúrantropológiai aspektusainak elemzése is (Politika az iszlámban. A muszlim társadalom anatómiája. Corvina, Bp. 2016).

Mindezek révén egy narratív interjúban akár meglepő válaszokat is kaphatunk Simon Róbert orientalistától a fundamentalizmus, az iszlám önmagát megformáló és integráló társadalmairól, a puhányabb politeizmussal szembeni, Mohamed próféta munkássága révén nyitottá és kulturális együttélés terén több etnikum harmonikusabb tudásrendszerét is megformáló erővé válás lényegéről. A még 2003-ban megjelent Islam and Otherness. Selected Essays (Savaria Books on Politics, Culture and Society. Szombathely, Savaria University Press, 2003. 395 oldal) kötetből az is kiderül, hogy a történeti iszlám kivételesen pozitív viszonyt ápolt a „mássággal”, melyhez leginkább a későbbi és elhúzódó válságok elmélyülése idején lezajlott változások, válságok vezették, így a kötet tizenhat írásában azt is igyekszik bemutatni, hogy a mai iszlám fundamentalizmushoz hasonlóan az iszlám világának „centrumáról” és „perifériáiról” is válaszokat kell keresnünk, ha valóban érteni akarjuk. Tanulmányaiban „a római kortól kezdve villant fel egy-egy fejezetet az arabok, illetve az iszlám és más népek, kultúrák közötti találkozásokból”, így az Akbarról és Dárá Shukúbról szóló írásokban, továbbá a fikció világában lejátszódó találkozásokat is bemutatva, az Omajjádák évszázada (661–750) után egyetemes vallássá lett iszlám belső és kapcsolati világait, végül egy Szindbád utazásait bemutató tanulmányt, melyekben roppant mennyiségű forrás feltárása és szakavatott szövegközlés mersze válik jellegadóvá. Simon úgy véli: az „iszlámnak egy időben – bizonyos szintig – jellemzője volt a nyitottság: ez megfigyelhető abban, hogy voltaképpen – addig az áttért nem arab muszlimok másodrendű alattvalók voltak. Másrészt az addigi történelem legnagyobb birodalmában számos etnikum és kultúra élt együtt… A mai fundamentalista gondolkodás, és még inkább az iszlamisták megértéséhez viszont még egy lépéssel tovább kell mennünk. Tudvalévően a háborúknak három mozgatórugójuk lehet: a clausewitzi elgondolás szerint a háború a politika meghosszabbítása más eszközökkel, és arra szolgál, hogy a harcoló felek politikai vagy gazdasági előnyöket szerezzenek. A másik az, amikor addig elnyomott népek el akarják ismertetni magukat, például a függetlenségre vágyó gyarmatok…” – de napjainkban „​különös fontosságra tett szert az iszlám torzítás nélküli megismerése, hiszen a keresztes hadjáratoktól kezdve Európa számára (a maga képének a kialakítása végett) a negatív pólust jelentette, s ezen az utóbbi két évszázad keletkutatásának pozitív erőfeszítései sem változtattak sokat”. Ugyanakkor tanulmányaiban nemcsak az iszlám sajátszerűségét igyekszik feltárni, hanem alapos filológiai apparátussal bizonyítani szeretné az iszlám nyitottságát, készségét arra, hogy más vallásokkal és kultúrákkal megtalálja a közös nevezőt, a megértés esélyét. Ehhez fogalmazza meg a Mohamed fellépésével modellszerűen elérkező konfliktust is, aki a három monotheista vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám lényegi azonosságát hirdette, de éppen az ő révén érthetjük meg „a klasszikus iszlám csodálatos szintézisét, amelyben lényeges szerepet játszott az antik és későantik tudományok és filozófia lenyűgöző recepciója”.

Európából keletre, onnan visszanézve

A történeti konfliktusok és válságképek nem csupán önmagukban való érdekességüket s mai eseménysorokra átsugárzó hatásokat értelmező megközelítése messze nem lehetséges sem az iszlám önértelmezés, sem a környezetében lehetséges belátások – sőt tudományos feltárások – igényes áttekintése nélkül. Talán ezért is nyert teret Simon munkásságában a fordítások vállalása, egyetemi szöveggyűjtemények kiadása, kiadói munka, textológiai és nyelvi felkészültség folyamatos gyarapítása, melyek egynéhány színfoltja már helyet kap (az ISIS könyvek sorozatában, Szombathelyen megjelent) Orientalista Kelet-Közép-Európában kötetben (1996), s a kutató elődök nyomában az elemző életművek gazdag forráskészletének újraalapozása által (A Korán világa, Bevezetés a történelembe, Goldziher Ignác munkássága és tanításaira reflektáló esettanulmányok, Perzsa költők antológiája, Iszlám kulturális lexikon, stb.), s emellett a harmóniákon túli problematikák belátása és fölfejtésükre elszánt életmű-időszakának valamelyes összegződése is több tucat szakmai tanulmány, konferencia-előadás, értelmező beszéd révén nyer funkciót. Valójában ezt a publikus és mégis szakmai publicisztikai jelenlétet kevesen gyakorolják érdemben, ha sokan vannak is az akut iszlamológusok. Simon Róbert elképesztő mennyiségű nyelvtudása, míves publikációja, szinte kínos precizitása nemcsak arra elegendő, hogy a hazai kutatói páston, akadémiai intézményesség talaján helyét lelje, hanem hasonló várja a Keleten is, miképpen a nyugati szaktudomány sem formálhat kételyt elsőrangú szaktekintély mivoltáról. Ennek épp a maga keleti érdeklődése és nyugati tudományosságban is elismertetett szakmai felkészültsége biztosítja, hogy az orientalisztika neves szakemberei között legyen – sőt mindez abban is tükröződik, ahogyan a 75. születésnapjára készült üdvözlő kötetben személye nemcsak tárgya, de forrása is a néhány ezer éves kultúratörténet egynémely antik tudásértelmezésének.

Forrás, forráskutatás, értelmezési kör

Talán éppen ekként is kezelhető az a másik kötet, melynek egyként „főszereplője” és címzettje is Simon Róbert, s amely éppen a fentiekben érintett számos területtel kapcsolódik személyéhez. A jelzett mű Pesthy-Simon Monika szerkesztésében megjelent FONTES. Studies Presented to Róbert Simon on the Occasion of his 75th Birthday (Corvina, Budapest, 2014., 228 oldal), ahol már a kötetcím is kétnyelvű, de a könyv négy nyelven tartalmazza a köszöntő tanulmányokat, melyek nem baráti üdvözletek csupán, hanem mély szaktudományi munkák, a bevezető-előszót nem számítva tizenkét írás. Az előszóban (Preface) Kúnos László (József Attila-díjas műfordító, szerkesztő, egyetemi tanártól, a kiadó igazgatója) angolul idézi fel Simon Róberttel közös egyetemista korszakuk (1972) s nyelvészeti-orientalisztikai tanulmányaik idején kötelező szakirodalmat, valamint a keletkutatásban vagy középkori lingvisztikában is meghatározó Kúnos Ignác hatását, ebben a turkológiai vagy nyelvi-folklorisztikai érdeklődés műfordítói és orientalista pályájuk során meghatározó szerepét, továbbá azután Simon pályaképében is jelen maradt tudománytörténeti lenyomatokat, fordítások, szövegközlések, lexikonok, tanulmányok „fontjait” (7-8. old.). Hiszen az Iszlám, a Korán világa, a mekkai kereskedelem, az arab történetírás klasszikusai, a hindu legendairodalom, a szíriai Intelmek könyve, a dzsinnek meséi, a manicheus vallás forrásai, korai zsidó sátánképek, Goldziher Ignác, Ibn-Khaldún történetírása, az egyiptomi népmesék, a perzsa elbeszélések, a görög és latin próza klasszikusai, Plinius Minor levelei, a zsidóság története, a volgai bolgárok vagy a mazdaizmus, India csudái, vagy épp az iszlám fundamentalizmus és az Al-Qaida mind olyféle tudások, igézetek, víziók, tovatűnő látomások az egynapélő kultúrák sírvilágában, hogy maga az „egynapélő” ember az istenek végtelen életéhez képest a pillanathoz hasonlóan lehet csak jelen história útvesztőiben, ha nem olyan alapokon építkezik, mint Simon.

Indításnak talán ennyi is elegendő volna, de a tisztelgő kötet további írásai (csupán galopp-tempóban jelezve is) roppant sokfelé vezetnek. Rögtön ezután röviden, de megnyílik a tematikus horizont: Hasznos Andrea (A Case of Imprisonment?, 9-14. old.) a nyugat-thébai előkelőségek leleteire bukkanó Kákosy László-féle úttörő kutatás szövegtartalmaira koncentrál közlés- és fordítás-dilemmák kérdéseivel. Ezt  Horváth Judit és Nagy M. Árpád a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható Pegazus-relief jelképhordozó mivoltának és megjelenítési módjainak szentelt írással (La capture de Pégase, 15-28. old.), majd Jakab Attila az antik rabszolgaság és a tudás, illetőleg a zsidó felvilágosodási törekvések ephezoszi recepcióját, Jeromos és Pál felvilágosító hatásainak korakeresztény befogadási szertartásait tárgyalja, főképp kortárs teóriák és szakkérdések alapján (Onéisme: un esclavage à affranchir? 29-48. old.). Ezután Jany János a perzsa zoroasztrizmus egy rituális iskolapéldáját hozza vallásfilozófiai körvonalaival és rituális/jogi nyelvezeti örökségével, az újkori Irán szászánida jogszokásainak és jogantropológiai aspektusainak korabeli egyházgyakorlatával és iskoláival kibővítve (Anthropology, Law and Ritual Horror in Sasanian Jurisprudence, 49-63. old.), Kósa Gábor erre a Sötétség Erőinek, az Ember teremtésének, poklának, démonainak és japán kozmológiai megjelenítésének arculataival válaszol, érzékletes-talányos illusztrációkkal (Imprisoned Evil Forces in the Textual and Visual Remains of Manicheism, 64-87. old.). Ugyancsak ide simulóan Kőszeghy Miklós használja kreatív serkentésként Simon Róbert Ibn-Khaldún-forrásjegyzékét ahhoz, hogy egyiptomi közegbe kalauzoljon egy Manahat melletti lelet értelmezési mezőit szemlélve, továbbá pre-kánaánita, jeruzsálemi, palesztin és későbbi régészeti forrásfeltárási-nyelvi textusokba is elágaztatva (Ich habe ein Haus gebaut… 88-105. old.).

Aki már idáig eljut a kötetben, mintegy többlet-ajándéknak tekintheti azt a lingvisztikai interpretációt, melyet Kövér András testes írása kínál Szent Ephrem Exodus-kommentárjainak fordítási kérdéseivel, amivel a szír kereszténység szinkretikus hatásainak exegetikai és hermeneutikai felhangjai irányába közelít (106-133. old.). Hasonlatosan a megjelenítés időben későbbi változatával mutatkozik Kriza Ágnes is, aki a régi orosz, bizánci és középkori teológiai szövegek ikonológiai és forrásmentő megoldásaira koncentrál valamiféle spirituális megállapodottság és pillanatnyi csend-hatás liturgikus változatait szemlélve (Slavonic Translation of Greek Iconophile Texts: the Problem of Reception of Byzantine Theology in Medieval Rus, 134-143. old). Utána tér- és időbeli párhuzamokat lelünk a szerkesztő Pesthy Monika írásában, aki barbárságok és civilizációk között keresi a mártíromság és emberi szentségek releváns mivoltának klasszikus hőstípusok által formált alakjait, mégpedig a szentség ótestamentumi, görög, korai judaisztikai történet-interpretációi között, de a veszélyek és kísértések, devóciók és uralombirtoklás, Jézus halála és az önkéntes mártírum ellentmondásai vidékén is egyensúlyokat keresve Izrael, Görögország és Róma örökségében (Isaac, Iphigeneia and Ignatius: Martyrdom as Human Sacrifice, 144-168. old.). Lévén az ókortudomány is, az orientalisztika is valahol az „alanyi filozófia” aspektusából építkezik, Sümegi István írása itt az irodalom és filozófiai örökség jegyében tárgyalja Ottlik Géza Buda-regényének „ingovány”-metaforáját, nem mellesleg fókuszába véve a világ nyelvét, igazolhatatlan szubjektív mivoltának tónusait, „a hallgatás szövetét” megidéző látható és láthatatlan jelenségek értelemadási megoldásait keresgélve a regény lapjain, térben „Sehonnától” az egzisztencialista manifesztumon át az ember mélyén lakozó ingoványok nyelvi sokszínűségéig és oksági történéseiig (Ingovány, 169-185. old.). Az irodalmi kánonok felé tett szakrális kitérő is lehet serkentő az olvasók számára, erre példa Tatár György tanulmánya, mely a zsidó középkori kabbala „látszólag érthetetlen célállomások felé baktató rabbikra” lel, mikor a kereszténység Újszövetség-olvasatában a Biblia Hebraicát fedi fel, a Tóra szövegkorpuszának „európai szemmel áttekinthetetlen” és önkényes szövegértelmezési mezőit láttatja számunkra (Kerubok tánca. Megjegyzések a kabbala alapkönyvéhez, a Zohárhoz, 186-198. old.). S a mindenség másik felén megszólaló Rabbi Elázár éneke az emberi zsoltárok nappali fölzengésével idézi fel mindazt, amit éjszaka zengtek odafenn…: „A világnak ugyanis két fele van. A szöveg ládáját őrző angyalok azonban közösek” – írja záró szavaiban. Szinte ezt folytatja Tóth Péter kötetvégi írása, aki a passió-szöveg dogmatikai és exegetikai elemzésében a szakralitás élményét kereső középkori kultúra olvasatait lapozgatja domonkos, ferences textusok és a Müncheni Kódex alapján (The Vision of Christ in the Garden of Getshemane, 199-223. old.), majd mintegy az üdvözlő könyv fináléját záró ponton Simon Róbert válogatott bibliográfiája teljesíti ki a Festschriftet négy oldalnyi közlésmutatóval.

Sok ez így? Súlyos, telistele üzenettel és meglátnivalóval…? Igen, tán a filológiai és históriai felelősség, a respektus és munkaszorgalom együttese mint az antik teljesség tükre jól jelzi e reflexiók révén is, mire jut, aki a nyolcvanig halad, gyűjt, közöl, érlel, tanít, elemez, fordít, gyarapít mindvégig. Hisz sem az égi zsoltárok kiterjedése, sem az emberi megértés állapotrajza nem csupán az évszámokhoz vagy terekhez kötött, hanem inkább talán ahhoz, ahogyan a kulturális örökség személyre szólóan is intim hagyatéka kötelezi a kutatót a végenincs tudás keresésére, melynek érdemi képviselője Simon Róbert. Kötetei, s a tiszteletére szóló forrásmunkák is azt a forrástiszteletet, az értelmezési kör időkön és tereken átívelő megjelenésmódját tükrözik, amit az iszlám és a Mások részbeni ismeretével közös kincsként lehet megőrizni.

A.Gergely András