„A halálról való gondolkodás korántsem lelki defekt, hanem mondhatni szükséges feltétele annak, hogy intenzívebben tudjunk élni, és jobban tudjuk értékelni az életet” – írja Bérczes Tibor, akinek nem ez a témával foglalkozó első könyve. Az Élni és halni hagyni – Beszélgetések a holland eutanáziagyakorlatról című könyve 2016-ban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában. Mostani könyvében ő mint laikus és egy szakember, az óbudai hospice-ban dolgozó Biró Eszter pszichológus beszélget a halálról. Azt szinte mindenki tudja, hogy Hollandiában legális az eutanázia, azt viszont szinte senki, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Magyarországon tabu a téma. Az emberek nem mernek róla beszélni, vagy szemérmesen hallgatnak. A hatályos magyar törvény lehetőséget ad arra, hogy a gyógyíthatatlan beteg a kezelést visszautasítsa, vagyis bizonyos esetekben, egy bonyolult procedú­ rát követően a passzív eutanázia megengedett. De ettől eltekintve az eutanázia minden formája illegális, a segédkező orvos vagy ápoló bűncselekményt követ el. Ugyanakkor szinte majdnem mindenki hallott már „esetekről”, néha olyanokról, amikor nem is a beteg ké­ résére történt a dolog. A társadalom fél ettől, és a szőnyeg alá söpri a problémát. Kérdés, hogy a haláltól fél, vagy az erkölcsi felelősségtől. Jogi szabályozás itt akkor lesz, ha a társadalom fel tud nőni a kérdéshez, és rákényszeríti a jogalkotót, hogy foglalkozzon vele. Csakhogy ez a társadalom most előbb szavazná meg a halálbüntetést, mint az eutanáziát. A hospice az nem eutanázia, csak mindennapos szembesülés a halállal. A szakemberek a betegek többségét az otthonaikban látják el, tüneti kezelést adnak, és a betegek jó ré­ sze otthon is hal meg, ahogy régen. Csak régen a beteg fájdalmát nem tudták enyhíteni, ehhez nem voltak eszközeik, így hát elviselték. A halál megszokott volt, és tudták a módját: virrasztottak, a tükröt, a kutat letakarták, nehogy a távozó lelket a tükörkép maradásra bírja. A halott szemét lecsukták, testét kiterítették, megmosdatták, felöltöztették, elsiratták, eltemették. Ma az emberek többsége az egészségügyben bolyongva várja a sorsát, és az orvostudomány igyekszik akkor is életben tartani, ha beledöglik. Azután meg egészen más a protokoll: boncolás, hamvasztás, temetés kinek-kinek osztálya szerinti minőségben, de lábcédula mindenkinek jár. Bérczes Tibor kérdései és Biró Eszter válaszai arra vezetik rá az olvasót, hogy bár a halál tényén nem tudunk változtatni, egyáltalán nem kell, hogy az annyira félelmetes legyen, ahogy az emberek fejében él. Lehetne ezt emberien is csinálni, de ehhez először az kellene, hogy beszélgessünk róla. Vagy ha már beszélni nem merünk, legalább olvassunk róla, hiszen mindenki oda juthat egyszer, hogy szeretne már túlesni rajta. - Sümegi András (IPM szeptemberi száma)