„Nem faggatni a sorsot: bárgyúság” Sári Lászlóval Illényi Mária beszélgetett

Sári László kutatási területe a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Írásaiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Magyarul az ő munkáiból ismerhette meg az olvasó- közönség Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma (1683–1706) költészetét és a tibeti népköltészetet.

– Legutóbb majd tíz éve ültünk le beszélgetni. Kérlek, mesélj arról, milyen utat jártál be ez idő alatt? –

Ami a könyveket illeti, tíz évvel ezelőtt a Feljegyzések Lin-csiről című kötetről volt szó, akkor az volt „napirenden”. Lin-csi apát ezt megelőzően és azóta is egyik főszereplője az életemnek. Ezt követte A nő máshol van című esszékötet, nem hiszem, hogy magyarázatra szorul, miért kellett létrejönnie egy ilyen könyvnek. Kulcskérdés, hogy „hol van a nő” Nyugaton, és hol van Keleten. A sajátos asszonyi létezésmód mindig izgalomban tartotta a gondolkodó férfielmét, ideje volt hát – legalább magamnak – tisztázni a kérdést. Megjelent aztán második kiadásban a Beszélgetések a Kelet kapujában című – egy régi rádiós sorozatot megörökítő – kötet, majd ismét egy Lin-csi-könyv következett: ezúttal a három régi (a Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, Az ifjú Lin-csi vándorlásai és a Feljegyzések Lin-csiről) együtt egy kötetben, Lin-csi apát minden szava címmel. Ezután jött a Dilettánsok történelme – Nyugat és Kelet, ez is egy vaskosabb esszékötet a nyugati és a keleti gondolkodás valamint a kétféle történelem legjellemzőbb különbözőségeiről. A kérdésedre, ahogy – most én is eléggé váratlanul – visszatekintek az elmúlt tíz évre, azt kell tehát válaszolnom, hogy valójában semmi szokatlan nem történt velem. Azóta is mondom és csinálom a magamét, vagyis egyáltalán nem újultam meg, nem járok új utakon. Pedig lehet, hogy jó lenne…

– Esszenciális kötetet vehet most kezébe az olvasó, aki képletesen maga is a Világ Tetején terem, ahol sajátos, sehol máshol nem létező természeti, klimatikus adottságok fogadják. Tetten érhető-e ez a sajátosság az itt olvasható versek textúrájában, gondolatiságában is? –

A tibeti vers egészen másféle szabályosságokat, versszerűséget mutat, mint a nyugati verselés. Ezek a versek nem hangsúlyosak, és nem is időmértékesek, ráadásul nélkülözik a nyugati verselés talán legnépszerűbb eszközét, a rímet. Azt is szeretem ezekben a versekben, hogy mindig rövidek, lényegre törők, szinte mindig az „elevenünkbe vágnak”. Egyáltalán nem traktálják az olvasót hosszú gondolatokkal vagy a költő érzelmi életének kifejtésével. A 6. dalai láma csupán egyetlen gondolatot vagy érzést mutat fel strófáiban, aztán már megy is tovább, többé nem törődik velünk. Minden egyebet az olvasóra bíz. Európai szemmel ezek a háromszáz évvel ezelőtt született versek ez okból is igencsak mainak, modernnek látszanak. – A kötet utószavából nagyon izgalmas ismeretekhez juthatunk a dalai lámák irodalmi munkássága kapcsán is. Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma költészete is rendhagyónak nevezhető. Okozott-e vajon ez a kortársaiban megütközést? –

A költészet klasszikusai általában nemigen számolnak be nyilvánosházakban tett látogatásaikról, és ott szerzett tapasztalataikról. Főleg nem, ha történetesen főpapok, és cölibátusban illene élniük. A 6. dalai láma is álruhában járta a lányos házakat és ivókat, ám egy alkalommal – míg a lányoknál időzött – lehullott a hó, s lehetetlen volt nyomtalanul hazajutnia ezerszobás palotájába, a Potalába. Kiderült hát éji útja, de Lhásza, a főváros lakói – akik akkor már jól ismerték és kedvelték a verseit – nem ítélték el érte. Az ő nyelvükön, az ő életükről és érzéseikről szóltak a versek, amelyeket az „istenkirály” – hathúros tibeti gitárján kísérve magát – elő is adott városszerte. Kötetnyi verse még életében megjelent fadúcos nyomtatásban.

– Hogyan fért meg egy személyben kétféle, kolostori és világi, költői habitus? –

Cangjang Gjaco képzett buddhista szerzetes volt, a tudományokban is jártas, elmélyülten gondolkodó fiatalember. Nem korhely, harsány hangú duhaj, aki nem tudott magával mit kezdeni. Nem unalmában forgolódott a köznapok világában. Az emberi létezés természetét kutatta, a küzdés, a boldogulás kérdései izgatták, az örömök gyors múlékonyságára keresett vigasztalást. Ezeket a kérdéseket feszegetjük mi is, vallási és világi válaszokban keresünk megnyugvást. Vagyis mai, nyugati életünkben sincs ez másként, ráadásul mindkét forrásunk – a vallási és a világi filozófia forrásai is – erősen apadóban vannak ma már. Nyugaton és Keleten egyformán. De a kérdéseket akkor is föl kell tenni, nem boncolni az élet jelenségeit, nem faggatni a sorsot: bárgyúság.

– Az ő nevéhez köthetők az úgynevezett felmutató versek vagy volt már ennek előzménye a tibeti irodalomban? –

A műköltészetben ő vitte tökélyre a felmutató verset, de már voltak ennek előzményei a legrégebbi időkben is. Méghozzá a tibeti írásbeliség első irodalmi megjelenésének, a népköltési versnek a formájában. A népköltészeti strófa csaknem kivétel nélkül egy-egy érzést vagy gondolatot villant fel, és nem elemzi, nem bontja ki, nem „variálja”, ahogy általában a klasszikus műköltészeti alkotások teszik. Hozzá tartozik még ehhez az is, hogy megjelenik a strófában egy külső, természeti kép, ezt állítja a költő párhuzamba a belső, saját világából vett gondolattal vagy érzéssel. Ezzel aztán leggyakrabban be is fejezi a mondandóját. Ilyen a legtöbb nép költészete: ezt a tartalmi egyszerűséget, és a belőle következő strófaszerkezetet tekinthetjük tehát a felmutató műköltészet legkorábbi előzményének. Amikor a külső, természeti kép a strófa elejére kerül, ez a fajta verskezdet a népdalküszöb. Előszeretettel alkalmazza ezt Cangjang Gjaco is (“Nem nézem a ló járását, / sörénye legyen jól nyírva. / Nem nézem a lány járását, / mosolya holdsugár legyen.”), és valószínűleg ennek a formaiságnak is köszönhető, hogy verseit igen gyorsan megkedvelte a tibeti főváros, Lhásza népe, és maguk is elkezdték énekelni a verseket. Folklorizálódtak a 6. dalai láma versei, vagyis a nép teljes mértékben magáénak érezte őket. Így történt ez nálunk Petőfi verseivel. Erdélyi János fel is vett egy Petőfi verset népdalgyűjteményébe (Megy a juhász a szamáron…), mivel népi környezetben hallotta, azt gondolta róla, hogy népdal. Több Petőfi-vers is folklorizálódott, ez mind annak a jele, hogy az ilyenfajta verselést ismerősnek, saját ízlése szerint valónak érezte a költészetkedvelő nép. A felmutató vers Ázsiában szegről-végről a japán haikuval is rokonnak mondható, ám ennek nincsenek közvetlenül a népköltéshez visszanyúló gyökerei.

– Mit tekinthetünk a tibeti vers legismertebb versalkotó eszközének? –

A paralelizmust, azaz a párhuzamosságot. A strófákban a költő szoros párhuzamba állítja egymással az elmondani kívánt tartalmakat és a megjelenítésre váró képeket, amelyek aztán elkerülhetetlen formai (legfőképpen grammatikai) párhuzamosságokhoz is vezetnek. Ezt a poétikai szabályosságot és a belőle származó grammatikai következményeket a tibeti versérzék elegendőnek véli a versszerűség megteremtéséhez. Annak ellenére, hogy – mint láttuk – ezek a versek se nem hangsúlyosak, se nem időmértékesek, valamint nem is rímelnek és nem is alliterálnak (egyetlen – a nyugati verseléssel közös – versalkotó szabályuk a sorok kötött szótagszáma), el kell ismernünk, hogy a párhuzamosságok valóban versalkotó erősségű eszközök. Ki merné azt állítani például, hogy a következő négy sor nem vers? „A tested hússzirmú virág, / temető kertjében nyíló. / Lelked szélfútta madártoll, / a halál szűk ösvényén száll.” Vagy ez: „Ismerem jól gyönge testét, / lelke röptét föl nem mérem. / Pedig porba rajzolt ábrán / mérhetem a csillagpályát.”

– Miben különbözik a többitől a kötet utolsó hat verse? És mi magyarázza a keletkezésüket? –

Ezek a versek nem szerelmes versek, hanem úgynevezett maximák vagy szentenciák, magyarul: bölcs mondások. A műfaj egész Ázsiában máig igen népszerű, ez az ázsiaiak komoly gyakorlatiasságára utal. Tibetben a tudomány nagy alakjai is írtak maximákat, amelyeket akkor éreztek igazán jól sikerülteknek, ha okosak és szellemesek is voltak egyben. Cangjang Gjacónak volt humora a maximaíráshoz. „Ha bírni a Tan eszméit, / szavak tudását jelenti, / egy rátermett papagáj is / szólhat a Magasztos helyett.” Vagy: „Ha a lelked is tisztulna, / mikor a tested víz mossa, / az aranyhal is egyenest / a nirvánába juthatna.”

– Milyen lélektani háttere lehet annak, hogy a tibeti írástudók szinte anyanyelvként használták a verset? –

A régi ázsiai kultúrákban a gondolatiság (más szóval: a filozófia, a bölcselet) a napi élet gyakorlatának elmélete volt. Arra szolgált, hogy a hétköznapi tudni- és tennivalók között okosan eligazodjanak az emberek. Ennek a tudásnak pedig a legalkalmasabb nyelve mindig is a költészet volt. A gondolat a költészettel karöltve jut legmesszebb, a kettő együtt tud nekünk legtöbbet mondani a világról. Úgy vélték, hogy ha az ember szépen és értelmesen akar élni, akkor a gondolkodás és a vers is életszükséglet.

Fotó: Debreczeni Fanni