A betegek általában nem beszélnek a közelgő halálról, mert meghalni bűn, ki kell tartani, meg kell gyógyulni. A pszichológus egyik feladata, hogy megértesse a beteggel, nem kell bűntudatot éreznie. Abban képes segíteni, hogy a beteg és a hozzátartozó az értékrendjének és a realitásnak megfelelő döntéseket hozzon. Bíró Eszter szerint a pszichológusi szakma szabályait mintha halhatatlan emberekre találták volna ki. Azaz nincs gyakorlat abban, hogyan bánjunk egy erős fájdalmakat elszenvedő pácienssel.

Ismét nagy hiányt pótol Bérczes Tibor, amikor Bíró Eszterrel, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusával együtt arra vállalkozik, hogy a halálról és a halált megelőző időszakról beszélgessen. Élni és élni hagyni című interjúkötete 2016-ban jelent meg, ebben a hollandiai eutanáziagyakorlatot mutatja be. Bérczes interjúi a jelen kötet fülszövege szerint azért születtek, hogy Magyarország valóban polgári ország legyen. Amilyen mértékben a halálról való gondolkodás képes mélyen megváltoztatni számos atittűdünket, úgy a róla való beszéd is számos egyedi árnyalatot hordoz. Bíró Eszter olyan szakember, aki bizonyos kérdésekre „nem tudom”-mal válaszol, ez pedig manapság nagyon ritka képesség. A halálról való beszéd szüksége lassan, de egyre inkább elfogadottá válik. Igen ám, de hogy ez hogyan, mikor, kik között jön létre, például szóba hozhatja-e a beteg a saját halálát, vagy a hozzátartozó a betegét, nem könnyű kérdés. 

A betegek általában nem beszélnek a közelgő halálról, mert meghalni bűn, ki kell tartani, meg kell gyógyulni. A pszichológus egyik feladata, hogy megértesse a beteggel, nem kell bűntudatot éreznie. Abban képes segíteni, hogy a beteg és a hozzátartozó az értékrendjének és a realitásnak megfelelő döntéseket hozzon. Bíró Eszter szerint a pszichológusi szakma szabályait mintha halhatatlan emberekre találták volna ki. Azaz nincs gyakorlat abban, hogyan bánjunk egy erős fájdalmakat elszenvedő pácienssel. A fájdalomcsillapítás önmagában kérdés, mert általában nagy bizonytalanság és félelem övezi, holott az értelmetlen szenvedés enyhítésére különféle módszerek léteznek. Különben is általánosnak tekinthető az a nézet, hogy feladni nem szabad, sokszoros áttéttel és szenvedések mellett sem. Van, aki úgy dönt, nem folyamodik sugárkezeléshez, mert a kevés hátralévő idejét másképpen akarja eltölteni. Magyarországon általában túl későn veszik igénybe a betegek és a hozzátartozók a hospice szolgálatot, 3-4 hét az átlagos itt tartózkodási idő. Nagy dolognak számít, ha ki tud menni egy beteg a kertbe, Amerikában ezzel szemben simán kutyát is sétáltat. Holott nem az utolsó hetekben kellene az életvégi kezelés és a meghalás kérdéseiről először beszélgetni.

Vannak, akik az öngyilkosságban találják meg a megoldást. Ez borzasztó megterhelő a hozzátartozók számára is, a beteg pedig a lehető legméltatlanabb módon végtelenül magára marad, hiszen ha valakivel megosztja szándékát, az bűnrészessé válik a cselekményben. A betegek érzéseivel szemben teljes mértékben érzéketlen az a hipokrita megfontolás, hogy Magyarországon nem létezik eutanázia és asszisztált öngyilkosság. Bizonyos külföldi gyakorlat szerint az öngyilkosság akkor engedélyezhető, ha a beteg azt józan tudattal dönti el, a palliatív (tüneti kezelést nyújtó) ellátás elfogadása után.

A kötetben a kérdések tizenegy fő témakör köré szerveződnek, de jó pár motívum mindegyikben felbukkan (például a beszélgetés szükségessége, a betegek és attitűdjeik sokfélesége, a pszichológus elsősorban kérdező szerepe, a hozzátartozókkal való bánásmód és az ő viselkedésük). A halálról való beszédhez tartoznak azok a kérdések is, hogy mit tegyünk, ha ellenséges a beteg, mit lehet mondani a gyerekeknek. Vajon, ha kimondjuk a meghalás tényét, az valóban bekövetkezik-e. Miért jobb, ha a pszichológust nem a jobbító szándék vezeti, és hogyan viszonyulhat az öngyilkosság kérdéséhez. Sokszor szó esik arról, hogyan tudja a hospice-szolgálat segíteni a hozzátartozókat, illetve hogy azok miként élik meg, és hogyan élhetik túl szeretteik halálát. Az utolsó fejezetek kérdései a veszteség feldolgozásának mikéntjére és a hospice-ban dolgozó önkéntesek munkájára vonatkoznak. Csak remélni lehet, hogy a meghalás emancipációjáról egyre több szó esik majd. Nagy dolog, ha megadatik, hogy halandókhoz méltóan fejezhessük be földi pályafutásunkat. És nagy lépés ehhez ez a kis kötet. (Szokács Kinga, Élet és irodalom február 12. száma)