Karcsú kis könyv, de nagy az ereje. Jó interjút a látszattal ellentétben nehéz készíteni, mert nemcsak az kell hozzá, hogy a kérdező felkészült, empatikus és kíváncsi legyen, nemcsak az, hogy a beszélgetőpartnerek között működjön a kémia, hanem alapvetően az, hogy a kérdezett meg akarjon nyílni. Márpedig, ahogy ezt Molnár Piroska a könyvben több helyen is kifejti, ő egész életében nem volt bizalmas senkivel (39.): „én egy hallgatag, inkább zárkózott ember vagyok”. (189.) Az őt jól ismerő pályatárs, Bíró Kriszta szerint „[...] nehezen engedsz közel magadhoz bárkit [...]” (167.).

Az interjú azért is problematikus műfaj, mert a megkérdezett gyakran szerepet játszik – alkalmanként mást és mást –, tetszeni, megfelelni akar, esetleg felteszi a lemezeit. (189.) Molnár Piroska azonban nem ilyen, pályáján minden feladat megoldásában a maximumot akarta nyújtani. A beszélgetőkönyv elkészítésekor is. Ezért – és Bíró Kriszta empátiájának, kíváncsiságnak köszönhetően is – önmagát tudja adni. Hiteles és őszinte. Nincs elájulva a saját nagyságától (mint MGP vagy Woody Allen), nem nagyzol – szerény, de tisztában van a képességeivel.

Óhatatlan, hogy Bíró Kriszta is a memoárok, életútinterjúk bevált receptjét kövesse, és ő is a gyerekkortól induljon (ami szegénységben telt, de szellemiekben és lelkiekben gazdag időszak volt), arra azonban nem törekszik, hogy tételesen felidézze a pálya minden fontos részletét, vagy rákérdezzen híres alakításokra, ehelyett inkább kolléganője gondolataira, érzéseire, értékrendjére, világlátására, különböző szakmai, morális kérdésekkel kapcsolatos véleményére kíváncsi. És így lassanként megtörténik a csoda: úgy érezzük, hogy Molnár Piroska mégis közel enged magához, vagy legalábbis mi közel kerültünk hozzá.

Az olvasót nemcsak az őszintesége, puritánsága, embersége fegyverzi le, hanem türelemmel, megértéssel párosuló bölcsessége is. Ennek megszerzéséhez traumákon át, hosszú és küzdelmes önismereti és tanulási folyamat vezetett, s pályájáért végül a magánéletét (házasságát) is fel kellett áldoznia. Életfilozófiáját jól tükrözi az általa idézett Majakovszkij-négysoros harmadik és negyedik sora: „[...] Kvittek vagyunk, élet, nálam nincs felvésve / se fájdalom, se baj, se gyűlölet.”

Molnár Piroska arról beszél egy helyen (72.), hogy nagy művész csak jó ember lehet. Állításával vitatkoznék. Abban azonban biztos vagyok, hogy ő nem „csak” nagy művész, de – amint ez a könyv szövegén is „átjön” –, nagyszerű ember. Ezért is jelentett számomra különleges, gyakran megrendítő, felkavaró élményt, hogy egy ideig a „társaságában” lehettem.

Gervai András írása az Élet és irodalom február 12-i számában jelent meg.