Makrai Sonja: Senki földjén│Magyar Hang 2021. február 14-18.

Gát János író-galériatulajdonos igazán kivételes helyzetben volt az elmúlt egy évtizedben. Nyaranta egy hónapot tölthetett a XX. század legismertebb magyar képzőművésze, Reigl Judit társaságában, aki barátjának fogadta, vallott neki életéről, művészetéről, legbensőbb titkairól. Több száz órányi beszélgetéseikből született meg a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című kötet, amely jóval több mint egy önéletrajz. Látlelet, kordokumentum, testamentum. „Egész életemben ösztönösen cselekedtem, sokszor jobb belátásom, akaratom ellenére. Nem lehet egy vadállatot arra kényszeríteni, hogy úgy viselkedjen, mintha idomítva lenne. (…) Nekem mindig vad természetem volt. Ez nem azt jelenti, hogy harapnék vagy ugatnék, hanem hogy elvonulok, bezárkózom. Persze nem tudsz kilépni abból, amibe sose léptél be. Én nem tudtam belépni. Ez az én születési hibám. (…) Nem én alakítottam az életemet, hanem az élet alakított engem. A fatalizmusommal elég jól elboldogultam. Nehéz életem volt, nehéz, de mégis, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy szép. Hogy ez igaz-e? Igaz, mert érzem.” Reigl Judit már gyerekként sem vett tudomást a határokról, kislányként például nem volt hajlandó letérdelni Eugenio Pacelli kardinálisnak – a későbbi XII. Pius pápának –, tette miatt ki is csapták a leánynevelő intézetből, pályakezdő művészként zsigerileg gyűlölte a vasfüggöny mögötti életet, nem érdekelték az aknák, a szögesdrót, létkérdéssé vált számára megszökni hazájából. Három és fél hónap alatt jutott el Párizsba, ahol otthonra lelt, és ahol idős korára ugyan, de az egész világ felfedezte magának tehetségét. Öntörvényű emberként nem is volt más útja: még főiskolás korában megtapasztalhatta, milyen is szabadon élni és alkotni, 1946 vége és 1948 októbere között ugyanis több művésztársával – Böhm Lipóttal, Bíró Antallal, Hantai Simonnal, Zugor Sándorral – a Római Magyar Akadémiára kaptak „félhivatalos” ösztöndíjat. Igen szerény körülmények között éltek, gyalogoltak, portrékat rajzoltak, sokszor éheztek és szabad ég alatt aludtak, de övék volt egész Itália, ahol magukba szívhatták az európai és egyetemes kultúra elmúlt évezredeinek szellemiségét. Nem csoda, hogy egy ilyen élmény után többet nem volt maradása a kommunista Magyarországon. Reigl bátran vállalta a legnagyobb nehézségeket is a szabadságért. Ezért maradt kívül az avantgárdon, és nem tartozott egyetlen iskolához vagy irányzathoz, de talán ezért is vált el útjuk örökre régi jóbarátjával, Hantai Simonnal is. A senki földjén élt, oldalán szerelmével, Betty Andersonnal, akinek halála után mintha a festészet, az alkotás és maga az élet is értelmét vesztette volna, minden kiüresedett. Az elementáris erő, amely Reigl Judit képeit jellemzi, áthatja a könyv minden sorát. A Kossuth-díjas művész Gát Jánosnak nyíltan vallott életéről, és mondta el a véleményét („Az emberiség nagy része egész életében süket és vak”; „Magyarországon születni súlyos hendikep”), hisz számára ez volt az egyetlen és érvényes attitűd. Egy mindenre elszánt ember, egy öntörvényű művész vallomása ez a megrendítő olvasmány, amelyet időről időre le kell venni a polcról, és magunkkal vinni Reigl Judit mondatait. Nekünk is nagy szükségünk van arra a bátorságra, ahogy élt és gondolkozott.