Jól köll spilázni, és kész! – ha igaz, hajdanán ily keresetlen és ízes egyszerűséggel sommázta a színészet lényegét Kiss Manyi, s neki talán tényleg csupán ennyit kellett tennie.

A legtöbb színész számára azonban ennél azért számottevően nagyobb leckét ad fel a választott hivatás gyakorlása: a színrelépéstől a remélten tapsos abgangig, egyenletes lélegzetvételtől a nyílt színi halálig. Annál is inkább, hiszen a színjátszás körül ráadásul történelmi múltú misztifikációk egész serege tenyészik, s korántsem csupán olyan veszélytelenfélék, amelyek a közönség tiszteletteljes elragadtatását szolgálják. Nem, sokszor bizony maguk a színházi emberek is a ködösítés áldozataivá válnak, ami persze nem is csodálható egy olyan közegben, ahol szemre ennyire megjósolhatatlan a siker, és ahol a nézőkre gyakorolt hatás mértéke is épp ilyen bizonytalan.

Túl a Sztanyiszlavszkij-módszeren és még ki tudja, hány egyéb metódus és praktika elterjedésén, 2002-ben a világhírű angol rendező, Declan Donnellan nyújtott páratlanul hasznos segédletet a széles nagyvilág színészei számára. The Actor and the Target című, azóta számos kiadást megérő munkája ugyanis jószerint egy önsegítő kézikönyv világos, célratörő és a hasznos ismétlésektől sosem idegenkedő modorában kínálta fel az ilyen-olyan szerepekkel bíbelődő vagy épp kínlódó olvasóinak a termékeny közelítések, kérdések és technikák egész sorát. Méghozzá úgy, hogy mindeközben a szerző okosan ellenállt a tudományosság csábításának, elméletek helyett megannyi gyakorlatias munkahipotézissel dolgozva. László Ferenc írását itt olvashatja el: https://bit.ly/3wiHsiK//