Várkonyi Benedek - Ex libris

ÉS könyvkritika 2021. április 16.

Az egész huszadik századot rabul ejtette a Harmadik Birodalom. Akárcsak Bécset, amelynek tragikus óráit ez a könyv írja le. Ugyanabban a korban vagyunk, vagyis Európa legsötétebb pillanatában. Már a cím is balsejtelmű, Hugo Bettauer osztrák író regényét idézi föl: a Nagyváros zsidók nélkült. Csakhogy Bettauer könyve a vész előtt tizenhat évvel jelent meg, ő még mit sem tudott arról, ami Manfred Flügge könyvének első részében készülődik. Csak sejtette. A történész-író ugyanis 1938-nak, az Anschlussnak a történetét mondja el, azt a változást, amelyet a nácizmus hozott el Ausztriába, azaz megmutatja, hogy mit csinál a tömegőrület az emberekkel. Egészen közelről látjuk a történeteket; mintha azokban a rettenetes pillanatokban besurrannánk az életekbe, és megtapasztalnánk mindazt, ami Bécsben történt akkor. Az ország egyik részének a pokol jutott; a zsidóknak a tönkremenés, az emigráció vagy az öngyilkosság. A másik része ott integetett az ablakokban 1938. március 14-én, virággal és lelkesen, amikor a Führer diadalmasan végigautózott Bécsen. Ezt a képet nagyon jól ismerjük a filmhíradókból. Egy kettéosztott ország áll előttünk, gyűlöletes erők munkája. És a pusztításé. A szerző nagy odafigyeléssel mondja el, hogy mi minden pusztítani való volt ebben a pompás fővárosban. Hogy micsoda kultúra lakozott ott, nagy szellemekkel, akiknek a művei a nácik számára arra voltak jók, hogy legyen mit tönkretenni. A náci rezsim mindent felzabál. Kell neki újság, rádió, színház, vagyis mindaz, amit maga nem tud megteremteni. Megelevenednek a képek, ahogyan mindent ellepnek a fekete ruhás osztagok; csaknem kézzelfogható a „most mi jövünk” érzése, a szerzés ösztöne, a minden kell óhaja. De a nagy változás akkor lesz szembetűnő, amikor végignézzük, hogy mi volt a pusztítás előtt és után. A megszállás előtti évtizedek olyanok voltak, mint az elme tűzijátéka. Fölmérhetetlen kincsestár. És ebbe a pazar miliőbe robbant be a náci csizmák zaja. Mintha köveket dobtak volna a finom óraműbe. Bécset ellepték a szellem ellenségei. Ezt az egyre fullasztóbb levegőt szívjuk be ebből a könyvből. A hatás nagyon erős, merthogy Flügge kontrasztba állítja a régi életeket és az újakat. Szinte regényszerűen írja le, ahogyan az emberek évtizedeken keresztül fölépített élete veszendőbe megy napok alatt. Egyéni regények, ismertek és ismeretlenek történetei; drámai közelképek, tapintható rajtuk a történelem borzalma. Már ha az a történelem, ahogyan az emberiség egyik fele elüldözi a másikat. Ez a könyv ennek a története is. Olyan tudást ad át, amelyre nem nagyon vágytunk, de ez volt a valóság. Nehéz rájönnünk, honnan akad mindig ennyi végrehajtó és szolgalelkű, akik, ki tudja, miért, önmaguk és becsületük megtagadásával szolgálják időről időre a hatalmakat. Elgondolkodtató könyv ez. Igaz, a fordítás rendre kizökkent, különösen a fordítónak az a szeszélye, hogy az alanyt a hosszú mondatok végére teszi. De ez a könyv azt is kibírja, hogy emiatt sok mondatot kétszer kell elolvasnunk; még így is megéri, mert jól látszik, hogyan viselkedik az ember, ha a hatalom közelébe tolakszik, és hogy ez a közelség hogyan tudja teljességgel megsemmisíteni a személyiséget. És tudjuk, hogy a történelem – bár tanítania kellene – nemigen használható, mert nem tanulunk belőle. Különösen akkor tudjuk ezt, ha ilyen mondatokat olvasunk: „lehetetlen volt bármiről is megállapodni a nácikkal, hiszen a becsületszavuk mit sem ért”. Az az érzésünk, hogy minden bármikor visszatérhet.