A magyar történelem fő tragédiái közt elsősorban a tatárjárást, Mohácsot és a törököket, illetve Trianont tartjuk számon. Ezek közül az első kettőről közölt már izgalmas monográfiát B. Szabó János történész. B. Szabó ugyanakkor 2019-es kötetében egy kevésbé ismert tragédiát mutat be: az Erdélyi Fejedelemség történetének mélypontját, vagyis az 1657–1662 közti éveket.

S hogy miért tekinti mélypontnak ezeket az éveket? Nemcsak azért, mert néhány év alatt négy ember ült a fejedelmi trónon, egymást oda-vissza váltogatva, az oszmán török szorításban vergődve, hanem főleg azért, mert mindennek a Tündérkert oszmán megrendszabályozása lett a vége, pusztító hadjáratok formájában. Ennek eredményeként pedig erősen megcsappant Erdély népessége, magyarsága is, így ezek az évek erősen hozzájárultak ahhoz a demográfiai hanyatláshoz, ami évszázadokkal később előmozdította a történelmi Magyarország szétesését.

A kötet ugyanakkor nagyobb időtávot ölel fel, hiszen az 1657–1662 közti kényszerlecsúszás II. Rákóczi György 1648 óta tartó machinációinak és ambícióinak következménye volt. Apja, I. Rákóczi György a Tündérkert felvirágoztatójának tartott Bethlen Gábor nyomdokába lépve kemény kézzel kormányozta Erdélyt, a közemlékezet szerint alatta folytatódott Erdély aranykora. II. Rákóczi György azonban Báthory István nyomában kívánt haladni, és meg akarta szerezni a lengyel koronát. Inkább volt hadvezéri, mint fejedelmi alkat, ennek okai neveltetésében keresendők – hívja fel könyve végén a figyelmet B. Szabó.

Szilvay Gergely recenzióját itt olvashatja el:  https://bit.ly/3GJpz1K//