Az azonos neműek közötti szerelem mindig is része volt az emberi civilizációnak. Annál érdekesebb, hányféle felfogása dívott az elmúlt ötezer évben. Amikor Homérosz Iliászában Akhilleusz könnyek között búcsúzkodik elhunyt bajtársától, Patroklosztól, a férfiszerelem nem deviancia volt, hanem elfogadott, sőt ünnepelt formája az emberi vonzalomnak, csakúgy, mint a fiúk idősebb férfiak általi beavatása. Senki nem lepődött meg, amikor Sappho nőknek írt szerelmes költeményeket, de később férjhez ment, utolsó fellángolását pedig egy fiatalabb férfi okozta. Platón Lakoma című dialógusából kiderül, hogy miként látta a hellén ember Erósz munkálkodását a világban: olyan kapcsolatként, amely a testi örömökön túl bölcsességben is részesít.

Catullus túlfűtött carmenjeiből, amelyekben

„sűrűbben áll a csók vetése, / mint a mezőnek duzzadó kalászi”,

Vergilius eklogáiból, Horatius és Petronius műveiből kiderül, hogy azokban a korokban, amikor a szerelem szivárványos felfogása dominált, a homoerotikus szerelem leírása nem különbözött a férfi-női szerelemtől. Még Janus Pannonius Itáliában írt, meglehetősen kacér vagy obszcén versei sem obszcénabbak, mint Chaucer vagy Boccaccio férfi-női sztorikban megjelenő malacságai. Ahol azonban a homoszexualitás bűn, tiltott vagy üldözendő volt, megjelenik az azonos nemű szerelemhez tartozóan a rejtőzködés, a meghasonlás, a bűntudat, s az ezekkel való megküzdésnek számtalan módja. Oscar Wilde így ír De Profundis című, vallomásos önéletírásában fegyházi meghurcolásai után:

„A társadalomban, úgy ahogy berendeztük, nem lesz számomra hely, nem lehet számomra hely; de a természet, amelynek édes esője egyaránt hull bűnösre és ártatlanra, nyújt majd számomra egy-egy szirthasadékot, amelyben elrejtőzhetem s egy-egy titkos völgyet, amelynek csöndjében zavartalanul sírhatok.”

Csabai Máté írását itt olvashatja el: https://bit.ly/36W414F//