 Emberképek – ÍGY LÁTUNK MI
(kiadvány: Így látunk mi - 37 kép, 37 történet)
37 kép, 37 történet. Melegszívű könyv. A kérdező okos szeretettel gondolta ki és szerkesztette meg, a válaszadók képzőművészeti ismereteik mellett érzelmi háztartásukat is mozgósították. KRITIKA A művészekkel, közismert emberekkel 2004-től kezdve esztendőkön át folytatott beszélgetésekből csak a mini-bemutatások és a megkérdezettek formába öntött szavai maradtak (Dobó László lehetőleg háttér nélkülire komponált-vágott portréfotóitól kísérve). Beigazolódik, amit évtizedekkel ezelőtt Rónay György írt: „Szép, humanista műfaj a beszélgetés. Az udvariasság és a társas formák közt tanulás műfaja”. A prímszám – harminchét – varázsa evidensen kérdezhető és kérdezendő személyeket (például Csányi Vilmos, Szabó István, Nádas Péter, Várszegi Asztrik, Spiró György, Koltai Lajos, Kepes András, Fehér László) és ritkábban megszólaltatottakat (Bán Zsófia író, Bíró Kriszta színművész, Kenyeres Bálint filmrendező, Varga Judit zeneszerző és mások) hívott egy körbe. A könyvlap-falakon harminchét kép (festmény, fotó, térkép, rajz) függ, amelyeket valamely okból (épp mostani) legkedvesebbként a nyilatkozók kiválasztottak. A lehetőségekben sok az asszociáció, sok a véletlen, sok a játék. Gaál István választ (Cézanne-t), és őt is választják (egy fotóját, a fotómuzeológus Kincses Károly), Szüts Miklós szintén jelen van interjúalanyként és festőként is. Horváth Ádám nem beszélt össze Gaállal, de mindketten rajongva emlékeznek az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma egyetem) művészettörténet tanárára, a „kis micur asszonyka” Szöllősy Andrásné páratlan emberségére és maximalista (bár csupán jeles osztályzatot ismerő) pedagógiájára. Ahogy peregnek egymásra az egy-egy (elfogadható minőségű reprodukción megjelenített) képet elemző, leíró, körülmesélő szövegek, úgy szövődik a Corvina Kiadó kötetében az összhangzatok finom hálója, úgy válik hat művészettörténeti évszázad e teljességgel véletlenszerű és sokszorosan hiátusos hosszmetszete önmagát rekonstruáló, az egyediségben megalkotó, kvázi-egységes történetté. A művészettörténészek mintha semmiféle előnyt nem élveznének a más művészi pályákon, más hivatások szolgálatában tevékenykedő képlátókkal – akár a festőkkel – szemben, mivel ők is inkább önmagukról vallanak, mintsem a kiszemelt remekekről. Sőt épp a tudósok, múzeumigazgatók, galeristák azok, akiknek nehezebb beérniük a vázlatossággal. Persze pengeéles mondataikkal átvágják a korlátozott közlés gordiuszi csomóját. Bereczky Loránd nem kezd bele annak taglalásába, hogy az általa választott Szinyei Merse Pál-festmény, a Majális előterét a két szerelmetesen álmodozó pár mellett két, elefánt a porcelánboltban szerepre késztetett fiatalember foglalja el, mert hiszen nem az ő imádottjuk-e a két messzi hölgy: „ott sétál két kis figura a domboldalon lévő ösvényen. Szinte megeszi őket a fény”. A szakszerűség Hegyi Lóránd, Néray Katalin és mások esetében is átoldódik személyességbe, ezzel teljesítve be Eszéki Erzsébet nem is olyan rejtett, szép célját. Ennek megfelelően az egyéniség hitele fontosabb a hiánytalan tudásanyagnál. Horváth Ádám nyilván tisztában van vele, mégsem szövi be: Jan Van Eyck Az Arnolfini házaspár képmásán nem csupán a tükör feletti feliraton „van ott” („Johannes de eyck fuit hic”: J. V. E. volt itt), hanem a tükörben távolabbról látható két alak egyike is valószínűleg őt ábrázolja. S a festészet történetének egyik legtöbbet analizált műalkotásával kapcsolatban ma már nemigen jelenthető ki egyértelműen, hogy a (házasodó) nőalak várandós lenne. Nem valószínűsíthető Horváth ismeretei közül, hogy a férfi németalföldi volt, a hölgy párizsi (alighanem mindketten luccai betelepültek Brüggében. De ama kérdésben sem állapodott meg a tudomány, hogy az Arnolfini kereskedőcsalád melyik férfitagját örökítette meg az ecset, s ha házasságkötési jelenetet látunk, akkor ez az első vagy a második feleség-e). Mindez nem Horváth Ádám szuggesztíven tolmácsolt tudásának, véleményének kritikája, ahogy más vitatható esetek sem a tudálékos helyesbítést hívják elő. Nem zavaróak a nagyvonalú összemosások (így többször is a festészeti és a filmes képiségé). A könyvben a beszélgetésműfaj diadalmaskodik: a nyomtatásban rögzített, meghitt élőszó, amely nem a szakanyag, hanem az élmény, a művészetszeretet tolmácsolására hivatott, s a képekről szólva önportrét hív elő a harminchét szereplőből. Lehet különféleképp csoportosítani a nagyjából azonosra formált, de sokszínű beszélgetéseket. (Harminchét plusz egy színű a kötet – mivel Eszéki hallgatói figyelmével, empátiájával mind a harminchét alanyának szövetségese, mind a harminchét műnek ihletett befogadója.) Nem meglepő: Nádas Péter szól a legtömörebben. Haraszthÿ István a legszemléletesebben (szinte kedvünk lenne kipróbálni Pauer Gyula általa leírt technikáját – ha az olyan egyszerű lenne). Várszegi Asztrik Rembrandt (A tékozló fiú hazatérése) kapcsán is pasztorál. Melegszívű kötet. Örömre, együttgondolkodásra késztet, művészetszomjat kelt és olt. Meg halk irigységet. A kötetbe került reprodukciók alapján nagyon szeretném, ha Váli Dezső (Műterem befejezett képpel) és David Hockney (Ellenfény francia stílusban) munkája az én szobám falán függne, s naponta magyarázhatnám magamnak, mit látok. Kiadvány: 2010-08-06 15:34:46
|
 |
|
