37 képet, 37 történetet kínál a könyv alcíme. Vagyis minden kép mellé egy történet jár. A vékony kötet lapjain írók, színészek, rendezők, festők és múzeumigazgatók mesélnek el egy-egy történetet a számukra kedves festményről, fényképről vagy annak alkotójáról. Ahogy ők látják, úgy láttatják. Egyrészt a mellékelt reprodukciók által, másrészt pedig narrációjukkal, személyiségükkel, élményeikkel színezik a képeket.

A válogatás duplán szubjektív. A beszélgetőtársakat, ha tetszik a mesélőket Eszéki Erzsébet választotta ki, a műveket pedig a mesélők. Utóbbi sokkal izgalmasabb, hiszen előbbiből egy vékonyka könyvhöz képest túlságost is sok redundancia adódik. Több helyütt előkerül Szöllősy Éva neve, és az ő pedagógiai, vizsgáztatási módszerei. Kétségtelen ugyan, hogy munkássága – ezt a könyvből egy életre megtanulhatjuk - több filmes generáció képzőművészethez való viszonyulását, képlátását határozta meg, ám az említett fél órás beszélgetések során nyilván hangzott még el ehhez fogható érdekesség, semhogy négy alkalommal olvassunk a Filmművészeti Főiskola művészettörténész-pedagógusáról. A fülszövegek olykor pongyolák, sőt a másfél oldalas meséből merítenek, ahhoz képest csak az éppen szóló foglalkozását, pár díját, kitüntetését, sikerét sorolják fel. Ezt a többszörös esetlegességet az időrendbe szerkesztés rendezi össze, tudniillik a képek elkészültének időrendje. A szóban forgó, bemutatott képek hat évszázad, a róluk szóló beszélgetések hét év alatt készültek el.

A szép kialakítású könyvecske puhafedeles-Taschennyi méretű. Formára kompakt, hátizsák-, válltáska- és villamos-kompatibilis. Egyszer valaki azt mesélte nekem, hogy a pirosnál mérgelődés helyett felcsap egy haiku-kötetet és amíg a jelzőlámpa zöldre vált éppen el tud olvasni pár verset, amiket aztán a következő fékezésig ízlelgethet, kibonthat, megláthat. Hát így van ez valahogy ezzel a könyvvel is, meg a villamossal. Néhány megálló, néhány kép, néhány történet. Ismerkedőben. Aztán, ha kellőképpen felcsigázott a reprodukció, a szerzőről szóló anekdota, akkor irány a könyvtár és az albumok.

Hiszen a befogadás határai – melyről többen is beszélnek a könyv lapjain, múzeumi látogatásaik kapcsán – önreflexív módon érvényesek jelen kiadványra is. Hiszen ahogy az egyik beszámolót olvassuk, szemünk óhatatlanul át-átpillant a túlsó oldalra. Mintha függöny mögé néznénk be, odasandítunk: vajon ki lesz a következő előadó. És hát bizony figyelmünk szétszórása ront egy kicsit az előadás összképén. A történeteket sűrítményként, esszenciaként kapjuk kezünkhöz. Párezer leütésenként egy sztorit a mesélőről, majd az ő szemüvegén keresztül a művészről, művéről és koráról is. S mire agyunk tömörítőprogramja – mely képernyőkímélő gyanánt a szóban forgó műalkotást használja – összekapcsolna képet és betűt, érkezik a következő impulzus. Ahogy a címlapon és az oldalszámok mellett látható nagy zöld szemgolyó is fel-alá gurul a könyv lapjain, úgy kapkodjuk mi is a tekintetünket, s kapunk bele a dús látványba. Ezért működhetik hát jobban a lefekvés előtti, vagy a villamosozós olvasgatás.

Mindahány apró portré érdekes, megindító, továbbgondolásra érdemes. Bravúros, ahogy Lévai Balázs megmozdítja, dramatizálja az általa választott képet. Beszél hozzá, kérdez felőle, érdeklődik szereplői iránt. Hogy Varga Judit zeneszerzőben dalként szólal meg van Gogh Csillagos éj című képe, ahogy hasonló munkamódszerükről, a pepecselés helyett a megragadott, nyers erőről beszél. Baán László történetéből az derül ki, hogy „hozott haza” egy freskót Firenzéből, Fehér László festőművész pedig azt idézi fel, amikor szembetalálkozott egy Rembrandt nevezetű úriemberrel. Szüts Miklóstól megtudhatjuk, hogy lazúrozta át Michelangelo savanyúcukor-színeit az évszázados gyertyafüst a Sixtusi kápolnában. Noha sokan választottak portrét, ám ezeken felül is találunk jó néhányat a könyv lapjain. Összesen harminchetet. A beszélők szándékoltan zajos, mégis halványszínű és csendes fotóit Dobó László készítette.

Mindegyik fejezet, pillanatkép után azt érezzük, hogy jó volna még hallgatni, azaz olvasni az éppen szólót. Hogy szívesen körbemennénk vele egy tárlaton. Hiszen befogadói attitűddel vérteznek fel és nagy kedvet csinálnak a képekhez. Úgy hiszem, ez a legnagyobb erénye ennek a parányi könyvecskének – és ez nem kevés. Ez lehetne a kötet legszebb kibontása, kibővítése: a személyes találkozás. A képekkel vagy/és a mesélőkkel. Legszerencsésebb esetben egyszerre. Milyen szép is lenne.

Kiadvány:
Így látunk mi - 37 kép, 37 történet
Corvina Kiadó, 2010

Forrás:
tiedater.hu