Leghosszabb ideig az ELTE Tanárképző, majd Bölcsészettudományi Karán dolgozott. Ez a szerény megfogalmazás nagyon jól illik hozzá, az angol és a francia nyelv és kultúra avatott ismerőjéhez, aki soha nem gyengülő érdeklődéssel fordult a kultúra és az őt körülvevő emberek felé, legyenek azok fiatal tanítványok, magakorabeli kollégák, vagy bárki más, szomszéd a házban vagy betegtárs a kórházban.

Valami ártatlan, gyermeki derű és szeretet áradt belőle, s ez sugárzott vissza a személyére is. Személyes ambíciói pedagógiaiak voltak: megismertetni, megmutatni azokat a kincseket, amelyek élhetővé, sőt gazdaggá tették az életét: regényeket, verseket, zenéket, képeket. Míg másoknak szívesen segített, saját pályáját illetően szinte a karriergyilkosságig visszafogott volt. Bölcsészdoktorátusát egyetemi oktatóként átminősíttethette volna PhD-vá, meg sem próbálta. Baráti hívásra sem ment Amerikába, hogy ott szerezzen fokozatot, nem akarta magára hagyni beteg édesanyját.

Ideális barát volt: tiszta szívvel örült a társak sikereinek, osztotta meg a gondjaikat. Másfél évtizedig járt a szegedi egyetemen rendezett gendertémájú konferenciákra. Sokszor tartott előadást – sziporkázóan szellemes, lebilincselő műveltségű előadó volt –, máskor “csak” hallgató volt, minden bonyolult utalást értő, ideális közönség. 2019-ben találkoztunk vele utoljára Szegeden, ez volt az utolsó konferencia neki is, nekünk is, a 2020-ast már elsodorta a járvány.

2020 június 3-án halt meg. Barátai őrzik az emlékét, Facebook-csoportban, személyes találkozásokon, levelezésben. Kiadták élete könyvét, amelybe beleírt minden igazán fontosat. Ők tárgyalnak az illetékes önkormányzattal is most azért, hogy megvalósuljon Judit régi terve, a család régi háza az erdő melletti nagy kerttel gyerekek tanyája legyen, ahol megélhetik a természettel, a növényekkel és az állatokkal való találkozások apró csodáit.