Jörg von Uthmann: Gyilkosok és detektívek. A gyilkosságok rövid kultúrtörténete. Fordította Schulcz Katalin. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. 188 oldal, 3500 Ft

"A gyilkosságok mindig is foglalkoztatták a művészek és tudósok fantáziáját" - áll a kötet ajánlójában, s e megállapítással egyet is érthetünk. A Biblia Káin testvérgyilkossága mellett más bűnesetről is hírt ad. Oidipusz király vagy Médeia szövevényes története számos krimiszerzőnek adhatott ihletet, de a különféle népek mondái és legendái is kiindulópontként szolgálhattak. A római történelem hírhedt alakjának, Néró történetéről nem csak Kosztolányi Dezső írt regényt. A Shakespeare-drámákban szinte megszámolhatatlan, hány szereplő hal erőszakos halált. Nincs hiány áldozatokban a német drámairodalomban sem, Schillernél, Goethe Faustjában vagy Georg Büchner Woyzeck című darabjában. "A borzadály királya" a huszadik század elején André de Lorde volt, aki a naturalista színház grand guignol (rémdráma) ágát művelte (ezt a műfajt az irodalomtörténetek többnyire szemérmesen figyelmem kívül hagyják).

Uthmann figyelmeztet arra, hogy az operák is bővelkednek véres kicsapongásokban. Olyan darabokra gondol, mint a Carmen, a Salome, a Rigoletto vagy az Othello, ám idesorolható A trubadúr, az Aida vagy a Parasztbecsület is. A szerző szerint a politikai gyilkosságoknak nincs esélyük az operaszínpadon, erre Händel Julius Caesarát hozza példának, amelynek nem a diktátor halála a tárgya, hanem Kleopátrához fűződő szerelme. E megállapítás Erkel Ferenc két zeneművével cáfolható, hiszen a Bánk bánban Gertrudis, a Hunyadi Lászlóban Czillei meggyilkolása fontos dramaturgiai tényező. Sajnos azonban e tárgykörben sem olvashatunk részletesebb elemzést, igaz, a szerző jelezte könyve alcímében, hogy a gyilkosságok rövid kultúrtörténetét dolgozza föl.

A Gyilkosok és detektívekből nem hiányozhatnak a detektívirodalom legismertebbjei: Sherlock Holmes, Brown atya, Hercule Poirot, Miss Marple, Lord Peter Wimsey vagy Maigret felügyelő. Ám mielőtt a bűnügyi regény úgynevezett aranykoráról értekezne, Uthmann a régmúlt bűneseteiről és a - tudományos szempontokat is érvényesítve - bizonyítási eljárás kezdetleges voltáról is szól pár szót. A kora középkorban, ha egy büntetőeljárásban vitatott volt a tényállás, a vádlottnak például tűzpróbát kellett kiállnia, vagy egy jókora darab kenyeret (sajtot) kellett rágatlanul magába gyűrnie. Ha nem boldogult a feladattal, vétkesnek nyilvánították. Tetemrehívás esetén akkor tekintették bűnösnek, ha az áldozat sebei vérezni kezdtek. 1953 óta a DNS felfedezése nagy segítséget nyújt a bűnügyek felgöngyölítésében, ám csak 1987-ben sikerült először "genetikai ujjlenyomata" alapján elfogni egy gyilkost.

A könyv szereplői közül sokan valóban jó ismerőseink, kár, hogy többnyire csak rövid fejezetet, egy-egy bekezdést kapnak. Szinte csak jelzésszerűen említi a szerző Dosztojevszkij vagy Zola regényeit, Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ját, az ír Bram Stoker vámpírtörténetét (Drakula), Dreiser Amerikai tragédiáját, Capote Hidegvérrel című riportregényét. Szó esik Meursault-ról, Camus regényalakjáról, a tehetséges Mr. Ripley-ről, a Ponyvaregény két bérgyilkosáról vagy A bárányok hallgatnak sorozatgyilkos főhőséről, Hannibal Lecterről. És ha már a filmeknél jár Uthmann, nem maradhat említetlenül Hitchcock és a Psycho, Coppola és a Keresztapa, valamint a népszerű televíziós sorozatok sem: a német ZDF csatorna A felügyelő, a Derrick, Az öreg sugárzásával a krimi napjává tette a pénteket. Kojak, Columbo vagy a Tetthely szereplői gyakran még ma is felbukkanak a képernyőn.

A kötetben nem sok magyar vonatkozású történetet találunk, igaz, hogy A Tiszából kifogott ismeretlen lány című fejezetben - az azonosítás kényes tudományáról szólva - a szerző a tiszaeszlári Solymosi Eszterről s a perben részt vevő Bary Józsefről, Eötvös Károlyról ír. Megemlíti Háy Gyula Tiszazug című, 1945-ben keletkezett színdarabját, mely az 1929-ben Nagyréven történt, feltűnő módon csak férfi áldozatokat szedő haláleseteket eleveníti föl. A falu bábaasszonya, Fazekas Zsuzsanna látta el arzénnal a leendő özvegyeket, s a földi igazságszolgáltatást végül maga is a fehér por segítségével kerülte el. A névmutatóban szerepel még Rózsa Miklós neve, aki az 1944-es Gyilkos vagyok című film kísérőzenéjét szerezte: "a gyilkossági összeesküvést disszonáns hangokkal festette alá, és egy különösen drámai résznél egymásnak ütköztette a g-t és a gisz-t". (148.) A stúdióban ugyan lázadás tört ki emiatt, de Billy Wilder rendező Rózsa mellé állt - ez az újítás áttörést jelentett a filmzene történetében.

Érdemes lenne még tovább kutakodni, hiszen a magyar irodalomban - az említett Háy-drámán kívül - is bőven találunk gyilkosságokat, erőszakos cselekedeteket. Csak néhány példa: Csáth Géza Anyagyilkosság című elbeszélése, Kosztolányi Dezső Édes Annája, a Barbárok című Móricz-novella, Sarkadi Imre Tanyasi dúvad vagy Örkény István Tóték című munkája, és természetesen nem felejthetők ki Arany János balladáinak hősei sem (Ágnes asszony, Pörge Dani vagy Kund Abigél).

A zárófejezetben az elkövetőkre kiszabott büntetésekről olvashatunk, s bepillanthatunk az emberi fantázia mélységeibe. A szemet szemért, fogat fogért vérbosszút, a keresztre feszítést, a megkövezést, a kerékbetörést vagy a méregpoharat később felváltotta a csöppet sem humánusabb felnégyelés, a máglyahalál, az akasztófa vagy a guillotine, még később a villamosszék. Az igazságügyi hatóságok Edisonhoz fordultak, de ő George Westinghouse-hoz, a váltóáram létrehozójához irányította őket: jobb meggyőződése ellenére azt állította, hogy a váltóáram veszélyesebb, mint az egyenáram. A villamosszék premierje egyébként katasztrofálisra sikerült, ugyanis a kivégzés nyolc percig tartott. Westinghouse állítólag így kommentálta a borzalmas eseményt: "Fejszével gyorsabban ment volna."

A Gyilkosok és detektívek bevezetőjében a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy könyve csupáncsak vázlat, nem a teljesség igényére számot tartó enciklopédia; ily módon kiindulópontja lehet egy alaposabb, hosszabb munkának.