Emberi adalékok

Igen, volt egyszer egy színház. A színházba járó budapestiek, de talán nem túlzok, az ország színházkedvelő közönsége ismerte, és nagyon-nagyon sokan szerették ezt a színházat. Akadtak persze fanyalgók is – mint mindenütt, minden­kor, mindenki­vel szemben. De abban az időben, amikor a televízió közvetített számos színházi előadást (volt ilyen), az értékes szórakoztatás órái sokszor érkeztek éppen ebből a színházból, nem kevesek örömére.

A kötet, amelyről beszámolok, nem a színház történetét fel­dol­gozó, komoly, tudományos mű. Szubjektív színház­tör­té­net­nek sem igen nevezhetnénk, hiszen a szerző nem ad teljes és időrendi felsorolást a repertoárról, a társulatról, annak változá­sairól, nin­csenek pontos dátumok (vagy csak kevés) – még a függe­lékben sem törekszik ilyesfajta történeti hűségre. És nem írja le mindenkinek a nevét, akiről beszél. (Tájékozatlan olvasók így nem is tudnak minden rejtélyt feloldani.) Ráadásul, ha el is árul valamit a színház e húsz év előtti életéről, azt is mindig a saját vonatkozásaiban teszi. Nem elfogulatlan mű, személyes kötődés révén született, és ez érződik minden sorából. Sajátos színházi memoár. Ahogy mondja a szerző: „emlékezés, vallomás, örömteli kutakodás a múltban”.

 A könyvben Léner Péter volt színházigazgató, Kossuth-díjas rendező emlékezik és vall. Számára fontos emberekről, színészekről, írókról, dramaturgokról, rendezőkről – sokakról, akikkel a Sors összehozta a József Attila Színházban és/vagy annak kapcsán. Ír persze a darabokról is, amelyek meghatározták a színház utolsó két évtizedét. Örömökről, büszkeségekről – és bánatokról, sérelmekről. Tervekről, reményekről, csalódásokról. Arról, hogy milyen színházat képzelt el, és milyet sikerült megvalósítani. Az életéről, amely hosszú időn át egybeforrott a színházéval. Egyszerűen, köznapi szavakkal. Öntudattal, de cicoma nélkül.

Óhatatlanul szó esik a könyvben politikáról is, pontosabban kultúrpolitikáról. Ám elsősorban és leginkább emberi adalékokról, amelyek az általunk ismert színház képét árnyalják, gazdagítják.
Jó így leírva látni, gondolatban felidézni néhány előadást, azokat, amelyekért érdemes volt kizarándokolni (te jó ég, mintha messze lenne) a „külvárosba” – ami persze az utolsó húsz évben már egyáltalán nem is volt az. Előadásokat, amelyek csak szórakoztattak, vagy a nagyszerű színészek miatt voltak különösen izgalmasak. S micsoda színészek játszottak a József Attilában; kimagasló alakjai az elmúlt évtizedeknek… Igazságtalanság volna azonban csupán egyet-kettőt kiemelni a nagyszerű listából, a társulat tagjai vagy a vendégművészek közül.

 S reméljük, nem felejtette még el a közönség, a színházi szakma, hogy milyen érdekes és izgalmas kísérleteknek is otthont adott ez a műhely. Hogy az amatőr színház felől érkező, kivételes tehetségű Gál Erzsi dolgozott ott. Vagy a drámaíró versenyeket, a kortárs dráma izgalmas újdonságait, a „beszélgetős” esteket, amelyek a hazai közélettel foglalkoztak. A közönségkapcsolatokat ápoló „évadnyitó utcabulit”… A legjobb ízű bulvárokat persze sokáig emlegették a nézők – A miniszter félrelép vagy a zenés Made in Hungária az idők távlatából is mindenkinek ismerős. De talán akadnak olyanok, akik még ma is emlékeznek Zsótér Öreg hölgy rendezésére. Ha mégsem, e könyv olvasása közben rájönnek, hogy az úgynevezett szórakoztatást milyen magas színvonalon művelte a Léner vezette József Attila. Hogy a távozott igazgató elképzelései nyitott, a közönség érdekében közművelődési feladatokat is vállaló műhelyet mutatnak.

 Jó volt olvasni Léner Péter önmagával, tévedéseivel is szembenéző, szubjektív sorait. Mert ugyanakkor bemu­tatja színházi közéletünk egy jelentős szeletét is. És van ebben a könyvben még valami, egy akaratlan vallomás. Nem is a szerző követte el, mégis az övé lett. A könyv 147. oldalán, egy rossz elválasztás miatt a közelmúlt így szerepel: köz-elmúlt. Érdekes kis hiba. A nyomda ördöge ezúttal pontosított: Léner valami ilyesmit fogalmaz meg. Volt egy színház, azé a közösségé, amely működtette, és azé a közönségé, amelyik számára az előadások készültek. Ez a két „köz” ma már múlt. Elmúlt. Pedig karnyújtásnyira van tőlünk. Azaz: csak volt. Kicsit rólunk is szól tehát ez a könyv, még ha nem is voltunk a történet igazi részesei. Rólunk, a ma színházi nézőjéről, a ma társadalmáról is beszél Léner Péter, amikor súlyos társadalmi tudásdeficitet emleget, amikor emberi hibákat is felismerni vél egy-egy döntés mögött. Amikor szembesít minket szépen, szelíden az elmúlt húsz évvel, a József Attila Színház húsz évével.

Emlékezni jó. Örömökre is, bánatokra is. A szembenézés pedig segíthet abban, hogy felismer­jük: hol siklott félre valami, szükségszerű volt-e a változás, s egyáltalán, maradnak-e, lesznek-e, alakulnak-e még fészekmeleg színházi műhelyek, olyanok, mint a József Attila is volt. Hát emlékezzünk. Legalább.

Léner Péter: Volt egyszer egy színház. A József Attila Színház utolsó két évtizede
Corvina Kiadó, 2013

2013-05-23 14:07:18
A Lechner Ödön életművét feldolgozó könyvek részletesen tárgyalják a mester magyaros forma-törekvéseit, épületeinek jellegzetességeit, ám a művészeti közéletben játszott, sokrétű...
E könyvben Ferenc pápa beszédeiből és írásaiból olvashatnak egy csokorra valót. Az első fejezet a 2015-os Laudato si\' kezdetű enciklika rövidített változata, összefoglalja jelenünk legégetőbb...
A Lechner Ödön életművét feldolgozó könyvek részletesen tárgyalják a mester magyaros forma-törekvéseit, épületeinek jellegzetességeit, ám a művészeti közéletben játszott, sokrétű...
E könyvben Ferenc pápa beszédeiből és írásaiból olvashatnak egy csokorra valót. Az első fejezet a 2015-os Laudato si\' kezdetű enciklika rövidített változata, összefoglalja jelenünk legégetőbb...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ