Éreztem, hogy a szó legjobb értelmében vett úriemberrel van dolgom

Szabó Bernadett

A háború után eléggé tipikusan alakult a sorsom. Nagyon fiatalon sodródtam a politika közelébe. A közélet sokkal inkább érdekelt, mint az iskola. Egyúttal hamar felébredt bennem egy erős vonzalom a korabeli szellemi jelenségek iránt is. Szorgalmas olvasója lettem a lapoknak, folyóiratoknak. Különösen felkeltette az érdeklődésem a Magyar Dolgozó Ifjúsági Szövetség által megjelentetett Valóság, amelynek főszerkesztője az akkor már igen tekintélyes népi író, Szabó Zoltán volt. Ez a folyóirat szoros kapcsolatban állt a Népi Kollégiumok Országos Szövetségével. Vitáira, amelyeket a Zeneakadémia nagytermében tartottak, rendszeresen eljártam. Ott hallottam Erdei Ferencet. Előadása megragadott. Elkezdtem olvasni a műveit, amelyekből persze sok mindent nem értettem meg. Ugyanígy voltam Erdei barátjának, Bibó Istvánnak a Valóságban, majd a Válaszban megjelent írásaival is. Ezek jelentőségét természetesen nem foghattam fel, de azt észre kellett vennem, hogy erős ellenérzéseket váltanak ki a baloldalon. 1946-ban - tizenhat esztendősen - ott voltam Bibó A magyar demokrácia válsága című tanulmányának vitáján. Ennek résztvevője volt Lukács György és Révai József is. Noha Lukács kulturáltabban, ezoterikusabban fogalmazott, mint Révai, együttesen valósággal keresztre feszítették Bibót. Ezt követően azonban ő még jó két esztendeig publikált, azután érzékelve a változások jellegét, kivonult a közéletből. Egyébként is megfagyott körülötte a levegő. Nem publikálhatott, félreállították, megfosztották egyetemi tanári állásától, bedugták őt az Egyetemi Könyvtárba. Életútja igazán a rendszerváltást követően vált ismertté.

Ez bizonyos fokig magyarázható. Az 1956-os Nagy Imre-kormány negyedik változatában való részvétele mindössze két napig, november 2-től 4-ig tartott. Ennek éppoly kevés volt a publicitása, mit 1957-es perének. A forradalmi megtorlás már nem akkora csinnadrattával zajlott, mint a Rajk-per.

Magam 1956-ban a Petőfi Kör vezetőségi tagja voltam, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ebben a minőségemben baráti volt a kapcsolatom Csoóri Sándor, Sánta Ferenc és Kamondy László írókkal. Már nem emlékszem, mikor - 1961-ben vagy 1962-ben - kaptam egy kötetet Kamondytól. Ezt Szabó Zoltán jelentette meg Nyugaton, az 1960-ban megalakult Magyar Könyves Céh második kiadványaként. A mű Bibó válogatott tanulmányait tartalmazta, a címe Harmadik Út volt, Szabó írt elé kiváló bevezető tanulmányt. Jellemző módon ebből tudtam meg, hogy Bibó börtönben ül. Életre szóló élmény volt számomra ez a könyv. Nem mondom, hogy megszüntetett a szó meghatározott értelmében marxistának és szocialistának lenni, talán az a pontos, ha úgy fogalmazok, hogy Bibó 1945 és 1948 közötti írásainak érett fejjel történő újraolvasása nagymértékben kitágította a látókörömet. Olyan gondolkodói rendszer bontakozott ki előttem, amelynek nincs szigorúan vett fogalmi apparátusa, sok mindent metaforákba önt. Fokozatosan jöttem rá, hogy a legmagasabb szintű tudományos esszé műfajával van dolgom, ami magával ragadott, lenyűgözött. Mégis azt kell mondanom, hogy az igazán megrendítő élményt a Bibóhoz való viszonyomban a vele való találkozásaim, a vele készített interjúk jelentették.

1969-ben lettem az ELTE szociológiai tanszékének vezetője. Ebben a pozíciómban dolgoztam ki egy kutatási tervet, amely azon a feltevésen alapult, hogy a két világháború közötti magyar szociológia legmaradandóbb teljesítménye Erdei Ferenc életműve volt. Ahhoz, hogy a hipotézis igazolható és elfogadható legyen, megkerülhetetlennek tekintettem Bibó István véleményét. Ugyanakkor tudtam, hogy az ő politikai helyzete miatt nem lehet vele kezdeni a munkát. Az is világos volt számomra: ahhoz, hogy Bibó szóba álljon velem, meglehetősen nagy kerülő utat kell tennem, amelynek során a népi mozgalom olyan alakjaival csináltam interjúkat, mint Ortutay Gyula vagy Féja Géza. Később pedig már épp a Bibóval való ismeretség nyitotta meg a kaput előttem az emigráció olyan jelentős alakjaihoz, mint Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Fejtő Ferenc és mások. Az ennek nyomán született beszélgetések szövege a rendszerváltás előtt zárt kiadásban, azt követően pedig a Corvinánál jelent meg.

mentumokban
Bibó István: Életút Dokumentumok Noha említett interjúalanyaim is igen nagy hatással voltak rám, azt kell mondanom, hogy az 1970-es évek második felében Bibóval folytatott beszélgetéseim semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelentettek számomra. Egyfelől éreztem, hogy a szó legjobb értelmében vett úriemberrel van dolgom, másfelől valami elképesztő szerénységet, tárgyilagosságot, a lényegi kérdésekben felülmúlhatatlan elviséget tapasztaltam nála. Tudható volt, hogy mennyit szenvedett a börtönben. Kiszabadulása után, amellett, hogy képességeihez mérten rendkívül megalázó munkát kellett végeznie a KSH könyvtárában, a megfelelő szervek minden lépését figyelték. 1974-ben meghívták egykori genfi egyetemére, hogy ott három hónapig kutathasson, de nem kapott útlevelet. A végtelenségig lehetne sorolni sérelmeit. Már az is abszurdnak tűnt, hogy én egy olyan tanszék vezetőjeként faggatom, amelynek ő volna az igazi professzora.

Bibó mindennek ellenére, akár az 1945 előtti, akár az 1948 utáni korszakról volt szó, olyan objektíven nyilatkozott, olyan, a történeti igazságot árnyaltan ábrázolni törekvő képet rajzolt, hogy egyre növekvő bámulatot váltott ki belőlem. Minden nála töltött időt ünnepnek éreztem. 1978-ban, a halála előtti évben is - amikor már nagyon beteg volt - rendszeresen látogattam még. Így hitelesen állíthatom, hogy élete utolsó szakaszában is nagyon elszigetelten élt. Donáth Ferenc különleges helyzetfelismerése kellett hozzá, hogy felfedezze: a rendszer szerveződő ellenzéke számára ennél az elszigetelt embernél jobb zászlót találni nem lehet. Feltevését az elfelejtettnek vélt gondolkodó temetése igazolta, amelyen az óbudai temetőben ezrek vettek részt. A döbbenetes viszont az volt, hogy tíz év múlva, 1989-ben, a Vásárhelyi Miklós rendezte jubileumi megemlékezésen mindössze harmincan-negyvenen voltunk jelen. Emlékezetes volt számomra, mikor Vásárhelyi azt mondta, hogy Nagy Imre rövidesen megtörténő újratemetése a Kádár-rendszer temetése lesz. Mindez nem tudta bennem elnyomni azt a kellemetlen érzést, hogy Bibó elfelejtése már 1989-ben megkezdődött. Ma pedig - nem túlzás ezt állítani - már senki nem emlékezik rá. Ennek az sem mond ellent, hogy a múlt év decemberében a Parlamentben Bibó-ülésszakot rendeztek, amelyen az előadásomban módom volt vázolni a Bibó estéje című munkám fontosabb téziseit.

A most megjelenő könyvben a Bibó halála előtti évben született két levelét - ha úgy tetszik: állásfoglalását - és az őt azok megírására ösztönző körülményeket, dokumentumokat ismertetem. Az egyik Borbándy Gyula 1976-ban született - azóta sokak által olvasott - A magyar népi mozgalom című munkája, a másik az 1947-es, koncepciós Magyar Közösség-per kivégzett fővádlottjának, dr. Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott beszéde, amelyet Bibó csak 1978-ban ismerhetett meg.

A levelekből világossá válik, hogy Bibó élete végéig hű maradt ahhoz az értékeléshez, amit a Horthy-korszakról közvetlenül annak bukása, a háború után fogalmazott meg. Borbándy Gyulának válaszolva egyetértően állapítja meg, hogy "a Horthy-rendszer nem volt azonos a fasizmussal". Hozzáteszi azonban: "A pontos definíció az volna, hogy a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időben pedig konzervatív rendőrállam." Hasonlóan megkérdőjelezi Borbándy ama megfogalmazását, hogy "a Horthy-rendszer nem volt diktatúra". "Azt mondanám inkább - írja -, hogy a Horthy-rendszer nem oligarchikus jellegű, palástolt diktatúra volt. Úgy helytállana a mondat, hogy a Horthy-rendszer nem volt fasiszta diktatúra." A korabeli parlamentarizmust értékelve pedig így fogalmaz Bibó: "...nem merném azt mondani, hogy a Horthy-korszakban Magyarországon parlamenti demokrácia volt. Csak anynyit mondanék, hogy parlamentarizmus volt ugyan, de autoritárius módszerekkel vezetett parlamentarizmus, mely egyben világossá teszi, hogy nem volt demokrácia".

A Magyar Közösség-per fővádlottja, az 1904-ben született Donáth György 1939-től a Magyar Élet Pártja - vagyis a kormánypárt - képviselője, 1943 és 1944 között alelnöke volt. 1939-ben a politikai elit fiatalabb nemzedékét tömörítő németellenes Magyar Testvéri Közösség tagja lett. 1945 után belépett a Magyar Közösség nevű szervezetbe, amelynek tagjai abban bízva, hogy a nagyhatalmak megállapodásának eredményeképp a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, egy újabb, "demokratikus" átalakulásra készülődtek. Donáth pozíciója annyiban különbözött társaiétól, hogy ő a Horthy-rendszerhez való részleges visszatérést szorgalmazta. Hogy miért tartja ezt törvényesnek, a perben az utolsó szó jogán elmondott beszédében nyíltan kifejtette. Bibó 1978-ban, miután megismerte a szöveget, tisztelettel adózott a törvénytelenül halálra ítélt politikus gerinces magatartásának, de az általa képviselt felfogást egyértelműen elutasította. Talán a legjellemzőbb az, miben volt vitája Donáthtal a magyar társadalomfejlődés alapkérdését illetően. A magyar társadalomfejlődés alapvető disszonáns vonásait nem a német és zsidó asszimiláltak túl nagy száma okozta - írta Bibó -, hanem magának az asszimiláló magyar társadalomnak az egészségtelen társadalmi viszonyai és közszelleme. "A magyar társadalomban a német és zsidó asszimiláltak bizonyos területeken feltűnő karrierlehetőségei pontosan azon alapultak, hogy az ő társadalmuk elsősorban polgári jellegű, vagyis elég tág társadalmi lehetőséget nyitó volt, ezzel szemben a magyar társadalom szigorúan hierarchikus volt, így a magyar etnikumú parasztság és főleg a paraszti szegénység fölemelkedési lehetőségei az alatt a hatalmi, közigazgatási, gazdasági és lélektani nyomás alatt álltak, amilyet a túlnyomó részben magyar etnikumú úri rend a szolgabíró, a jegyző, az uradalmi tiszt képében kifejtett."

Nem hiszem, hogy egy könyv bármit is képes változtatni a magyar társadalom, a magyar politika Bibóhoz való viszonyán. Jellemzőnek tartom, hogy - ismereteim szerint - máig egyetlen utca sem viseli Bibó nevét ebben az országban. De remélem, előbb-utóbb eljön az idő, amikor Bibó István a magyar közgondolkodás minden fontos vonulata számára irányadó személyiség lesz. Úgy vélem, hogy ha a jelenlegi rendszert valóban demokratikusnak és európainak kívánjuk tudni, akkor más jelentős szellemi nagyságaink között Bibónak kitüntetett helyen kell szerepelnie.