Festő, grafikus. 1902 és 1904 között Párizsban tanult, itt ismerkedett meg a Fauves mozgalommal és a kubizmussal, mindkettő nagy hatással volt művészetére. Budapesten 1907-ben volt először önálló kiállítása. 1908-ban részt vett a Nyolcak művészcsoport megalakításában, 1924-ben vezetésével jött létre a KÚT (Képzőművészek Új Társasága).

Társadalmi és művészi magatartásbeli kettősség húzódott végig pályáján. Életműve nagyobb részét a színek költészete, a tiszta festőiség jellemezte, viszont időnként előtérbe kerültek a szigorú kontúrokkal körülhatárolt, grafikus jellegű képei. A Tanácsköztársaság idején nem viselt tisztséget, 1919 után nem emigrált, sőt, Ady özvegyével, Csinszkával kötött házassága révén másokon is segített.

Derűs polgári idill, különbéke, az életöröm festészete jellemzi Márffy művészetét. Az egykorú szakirodalom lírai impresszionistának és expresszív naturalistának nevezi őt. Márffy művészete a harmincas években teljesedett ki. A kostruktivizmus és a dekorativitás kettőssége mindvégig jelen volt képein, de korszakunkban az utóbbi tendencia megerősödése jellemezte inkább. Par excellence festő volt, színekkel oldott meg mindent. Az állandóság érzését ébresztő szerkezeti rendet hiába keressük képein. Nem fogalmazta át úgy a valóság színeit, mint tették a fauves mesterei, de a színek izgatottá, pihegővé váltak ecsetje nyomán. A spontán lendületű, ideges ritmusú változatosságból, a lilától áthatott színek és a fény nászából alakult ki Márffy egyéni stílusa. Kassák Lajos így ír Márffy képeiről: "Légiesen könnyűek, színben és vonalban gazdagok, invenciózusak és finoman megmunkáltak. Első hatásukban majdnem meseszerűek, de a való világba kapcsolódásuk mégis kétségtelen. Valami halk, nosztalgikus líra csendül ki belőlük, s talán a valóság és álom között élő ember lírája, el nem rugaszkodás a reális talajról s mégis állandó vágyakozás az elérhetetlen után."

És így vallott Kassáknak önmagáról: "Összevont és képpé szublimált emlékeimet festem meg. Nem támaszkodom semmire, illetve csak az életem tartalmára, mely szorosan hozzátartozik a való világhoz. Azt hiszem, festeni annyi, mint új összefüggéseket kifejezni az ábrázolás nyelvén."

Márffy Ödön gyökeresen festői temperamentum. Elsősorban színeket és fényeket lát s nem formákat és vonalakat: a világ jelenségei színekben és fényekben áradnak bele s vetítődnek vissza vásznára. De az ő színlátomásai nem impressziók: nem a dolgok fölött lebegő oszló-foszló fátyol pillanatnyi elkapása, - a dolgok lényege és mélye szólal meg harsány, komoly és testes színeiben. Nem mulandó fények játszanak ezeken a széles ecsettel odavetett csöndes vizeken, s nem fölszáradó borulatok vetődnek ezekre a bizonytalan tömbű hegyekre: a hegy, a víz, a fa, a levegő, a tér s a megállott idő örök színei Márffy Ödön kékjei, pirosai, zöldesbarna és erős sárga foltjai. Márffy nem választja le a színt a formáról, hanem képzeletben lerombolja az egész világdarabkát, amelyet képére szorít, s újra fölépíti az önmagában őrzött háborgó, életretörő szín-káoszból.
Bizonyosan ez adja tájképeinek, s különösen nagyszerűen összefogott, tömör vízfestményeinek szuggesztivitását: e tájak egytől-egyig túl vannak a pillanatnyiságon, sőt túl a valóságon; abban a vadonat frissességben ragyogónak előttünk, ahogy a teremtés egykor elősodorta a hegyeket és vizeket a senkiségből, vagy ahogy a művészt teremtés kiontotta e világokat a valóság zavarából. Közvetlen élményként születtek e tájak a festő lelkében s közvetlen élményként hatnak a képek szemlélőjére.

S még csodálatosabb, ahogyan a művész emberi lelkeket tud megragadni a színen át. "V. M. Kisasszony arcképe éppoly kevéssé portré szoros értelemben, mint az "Almaszedő leány" képe, ösztönös és lényegi átélések ezek is mint tájai. V. M. kisasszony arca nem legfontosabb a képen: bár elmerült távolba révedése a nézőt is túlvezeti a kép keretén egy tágabb és messzebb világba, amint viszont az almaszedő lány tekintete primitívebb és egyszerűbb igénnyel a szeme előtt csüngő zöld almán tapad meg, s a fölé hajló ággal záródik körül. V. M. képén fontos a test határozott és hangsúlyozott körülzárása a kék ruha szövetével, mintegy ellentéteként a szellemi hatású fejnek, melyet a háttér kavargó lombszíneinek nyugtalansága húz alá: egy differenciált lélek kaleidoszkópjának kivetítődése. S az almaszedő parasztlány képén, ahol a test és ruha inkább csak jelezve van, legfontosabb a három harsányzöld alma színfoltja, melynek egyszerű valósága és naivsága a keresetlen arc igazi lelki körülfoglalása.

A "Nyár" című nagy kompozíció, melynek lényege a vonalas fölépítés lenne, nem ennyire végleges s kivált a fekvő alak bizonytalan helyzete egységbontó: különös, hogy a kép egyik sarkába vetett csendélet, s három égő pipacs pirossága, (a tiszta színesség) mennyit lendít a kép egységén. A színben és a színeket úsztató fényben van Márffy Ödön legmélyebb erőssége, amint azt megragadó hatású fényvázlata, a "Lakoma" is bizonyítja.(Sárközi György)

lhomályosították, még inkább pedig az expresszionistának nevezett művészet alkotásainak tanulmányozása után körülbelül annyi megállapítható, hogy legújabb korunknak ez a művészeti mozgalma a természettől, mint az ábrázolás mintájából igyekezett függetleníteni a művészt. Ennyiben visszahatás volt a naturalizmusra és annak származékára, az impresszionizmus művészeti irányára.

A mi művészetünkben 1911-ben vált érezhetővé erősebben ez a művészeti mozgalom. Kernstok Károly volt az előkészítője, Párizsban látott példák hatása alatt. 1911-ben az ő szellemi patronátusa alatt nyílt meg a "Nyolcak" első kiállítása: Kernstokot nem számítva, hét fiatalember felvonulása, kik mind Párizsban szívták meg magukat az új művészet tanításaival. Az expresszionizmusnak nemcsak a neve, de a fogalma is ismeretlen volt még akkoriban itthon, s arra, hogy az ő vergődő próbálkozásuk egy egész Európát megrengető vergődésnek folytatása, álmában sem gondolt itthon senki. A "Nyolcak" hét ifja között tűnt fel először Márffy Ödön. Nem volt közöttük a legmarkánsabb egyéniség, se furcsaságok, se merészségek eléggé meg nem különböztették társaitól, kik határozottabban tudták mondanivalójukat a maguk fejlettebb eszközeivel, a maguk kialakultabb belső képe szerint kifejezni. Tíz esztendő távolából nézve vissza arra a kiállításra, Márffy művészetének képe meglehetősen elmosódottan néz ki belőle.

Tíz esztendő múltán először jelent meg most Márffy terjedelmes gyűjteményével s nyilvánosság előtt (a Magyar Stúdió termeiben). Kiállítása gyors végignézésre is egyéniséget éreztet, önálló mondanivalókat, példaképektől többé-kevésbé független kifejező-módot, s mindezen felül az elképzelésben valami olyan temperamentumot, amely az ő legsajátabb sajátja. Márffy nyilvánvalóan azok közé a művészek közé tartozik, kiknek egyénisége nem képes egy-egy alkotásukban teljesen feloldódni, kiknek egész oeuvreje szükséges ahhoz, hogy az ember teljes valósága szerint megismerhesse őket. Az egyéni gyűjteményes kiállítások egyébként is szerencsés újításai korunknak: az olyan természetű művészek megismerésére, mint Márffy, egyenesen nélkülözhetetlenek.

Első körültekintésre feltűnik, hogy Márffy újabb művei között kevés a figurális ábrándozás - nem az arckép, hanem az alakos kompozíció. Pedig azokkal kezdte pályáját, és első feltűnésének korából való az a két női akt is, melyet most másodszor is kiállított. Miközben a térmegoldás problémáitól elfordult, azonközben mehetett végbe benne a nagy átváltozás, amely igazi valóját takarta föl előtte és ébredhetett annak tudatára, hogy az ő hazája nem a formák birodalma, hanem a színeké. A régi Márffy meg sem közelítette színességre a mai Márffyt. Nagy fejlődését látjuk ebben is, de abban is, hogy a természet logikájával kevésbé helyezkedik szembe, mint hajdan. A természet az inspirálója, a természet formai jelenségeit színezi meg képzelete. Színei is a természet színei, de miként formái, amazok is egy forró temperamentum párázatában látszanak, tehát mégis mások, mint a természetéi, néhány fokkal hevesebbek és izgatottabbak nála. A hevület és a lázaskezű alkotás ugyan nem csak az expresszionisták ismertető jele. Impresszionistának lenni is annyit jelentett, mint a természet jelenségváltozásainak pillanatnyiságát felvillanó szemmel elkapni és lázasan csapkodó kézzel megrögzíteni. S természetes, hogy a temperamentum, mely a festő szemét és kezét mozgatta, bizonyos fokig az ábrázolatot is megmásította: akármennyire a természet közelében igyekezett is maradni a festő, alkotása némiképpen önmagához is hasonlóvá lett, nem csak a természethez. Az expresszionizmus, ahogy az Márffy művészetében nyilvánul, az impresszionista festők eszközeivel él, de ami lényegesen megkülönbözteti tőlük, az tartózkodása az illúzió-keltéstől. Az expresszionista megveti az ábrázolás művészetének azt az ősi képességét, melyet a görögök olyan nagyra tartottak Zeuxisban és Parrhasiosban: hogy ábrázolásukkal a valóság látszatát tudták kelteni. Az expresszionista önmagát, temperamentumát igyekszik éreztetni a valóság-illúzió rovására. Mennél vadabb az expresszionista, annál messzebb igyekszik rugaszkodni a természettől, s akadnak elméletíróik, akik elhiszik, hogy a művész teljesen elvonatkozhatik a természettől.

Forrás: Virtus. hu/Kerekes Tamás