Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Fordította Simon Róbert. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. 196 oldal, 3400 Ft

Bevallani is szégyellem, miféle gyermeteg képzetek - pengék, kelmék, fűszerek és minden borgesi tanács ellenére tevék - forgatagaként él bennem Napkelet, ahol "néhanapján le-letérnek az egyenes útról". Történt pedig, hogy Álmis, a volgai bolgárok királya követet menesztett a kalifához: ugyan küldene már néhány vallástudót, meg persze némi pénzt. Ibn Bastú - a kazár - annak rendje és módja szerint közvetítette kérését, így a kalifa háremének mindenható eunuchja hamarost megszervezte azt a küldöttséget, amely a Hidzsra szerinti 309. évben indult útnak Bagdadból. Vagyis "a Béke városából" - nos, elég a rúszok alkoholfogyasztási és tetoválási szokásaira utalnunk még e helyt, hogy érzékeltessük: az olvasó olykor képtelen legyűrni iróniáját. Pedig hogyne tudná ő is, miszerint "a problémák időnkint abból adódnak, hogy a 10. századi viszonyokhoz gyakran 19. századi-20. század eleji párhuzamokat találunk". Úgyhogy felejtsük is el, mert Ibn Fadlán, eme éles szemű krónikás sok mindennel számolhatott, csak épp egy skribler rosszindulatával nem.

Egyébként Ibn Fadlán riszálájára - e műfaj történetét és jellemzőit lásd az utószóban - nem jellemző a középkori utazók nagyotmondása. Meglehetősen szűkszavú és mindig a lényeges dolgokra koncentrál, úgymint: temetkezési, szexuális, tisztálkodási szokások, az örökösödés kérdése vagy a "vendégbarátságnak" nevezett intézmény. Kétkedve fogadja a csodákat; sem a helyiek hiedelmeit, sem kétes forrásokból szerzett értesüléseit nem veszi készpénznek. Amit viszont saját szemével lát - ilyen a kegyetlen orgiába fúló rúsz temetési szertartás -, arról megbízhatóan számol be. Amúgy a rúsz kereskedők meglehetősen rossz benyomást tettek rá. Nem elég, hogy előszeretettel turháznak bele saját mosdóvizükbe, de egymás előtt közösülnek rabszolgáikkal, attól sem zavartatva magukat, ha akkor toppan be valaki megvásárolni az említett portékát. Mikor vedelni kezdenek, gyakran még gyermekeikre is előleget vesznek fel, és addig folytatják az ivást, míg kupával a kezükben nem éri őket a halál. Uralkodójuk a trónon fekve iszik, szeretkezik és székel - úgy értve -, sőt még a lovára is onnan pattan fel. Amín ar-Rází fűzi hozzá ehhez a legszörnyűbbet: előkelő fiaik a tímárkodástól sem idegenkednek. Ám mielőtt Ibn Fadlán megérkezett volna e zord vidékekre, ahol az embernek jégcsappá fagy a szakálla, számos városban megfordult, így Szimnában, ahol a legízesebb gyümölcsök teremnek, ad-Dámghánban és Bukhárában, "hol az emberek íjászok és a hit tevékeny harcosai". Nagy nehézségek árán juthatnak csak be a "tévelygő szamarakhoz hasonlatos", mert pogány türkök területére, ugyanis a határváros amírja, mondván "nem engedhetem, hogy kockára tegyétek testi épségeteket", megtagadja tőlük az engedélyt. Persze körömfeketényit sem törődik ő azzal: csupán - nem alaptalanul - valami diplomáciai fondorlatra gyanakszik. Habár a türk kúdzarkín pártfogása sem ér valami sokat, ha egyszer az első koszlott koldus ki meri jelenteni, hogy ő bizony "szarik a kúdzarkín szakállára", ellenben egy darab kenyér fejében szívesen "megkegyelmez" a több ezer fős karavánnak.

És mi jót lehetne várni az oghuzoktól, kiknek asszonyai nem átallják mások előtt vakargatni a szemérmüket? Igaz, a pederasztiát megvetik, és asszonyaik is hűségesek - máskülönben kettéhasítanák őket. Egyes törzseknek a nyelve otromba, akárha békakuruttyolást hallgatna az ember. Nem beszélve a Kondzsulú folyón túl található baskírokról, akik passzióból kaszabolják le a vándorok fejét, phallosz formájú faragványokat imádnak, nyugodtabb perceikben meg a ruhájukban szaladgáló tetveket ropogtatják el jóízűen. A bolgárok... azoknál meg a görény feje az aprópénz, noha a titokzatos rádzánita kereskedőknek hála, még bizánci brokáttal is büszkélkedhetnek. Álmist azonban az igaz hit foglalkoztatja legkevésbé - sokkal inkább várta az erődökre küldött pénzt, ami viszont Ibn al-Furát és gaz nesztoriánus intézője cselszövésének következtében késni látszik. Amíg viszont nincs pénz, nincs erőd sem, ami védelmet nyújthatna a bolgároknak az életüket megkeserítő kazárok ellen: hiszen a kazárok - mindig is sejtettük - mindannyian zsidók!

Mondom, gyermeteg képzeletem van, de mindez ott áll Ibn Fadlánnál vagy a burjánzó jegyzetekben, melyeket akár nyomasztónak is találhatnánk, ha a jegyzetlabirintusban, ebben a valóságos Homokkönyvben való bolyongás nem okozna olykor még a főszövegnél is nagyobb gyönyörűséget. Sosem találkoztam még a szöveg iránti ilyen mély alázattal, hacsak nem a Simon Róbert fordította, gondozta egyéb könyvekben - mellékesen jegyezném csak meg: elkelne a Keleti Források sorozatban valamiféle glosszárium- vagy térképeket tartalmazó kötet is. Ám Simon kommentárjai, szerteágazó, mindenre - értsd: mindenre - kiterjedő tudása egyszerűen megsemmisítő: mármint a világirodalomról alkotott gőgös, elhibázott - legalábbis hiányos - felfogásunkat tekintve. De ki vagyok én, hogy akár csak csodálatomról biztosítsam őt? - hanem az Úr öregbítse hírnevét, ti pedig véssétek nevét a szemetek sarkába.