A Corvina Kiadó Mindennapi történelem című sorozata a hétköznapok világának bemutatásával kívánja közelebb hozni a múltat. A szériában jelent meg Fábri Anna olvasmányos kötete, amely a reformkor izgalmas világát ismerteti meg az olvasóval.

A mindennapi élet refomjai

Kölcsey szavai jól adják vissza az 1825 és 1849 közötti éveket jellemző szellemiséget: Haza és haladás. Ez a két gondolat lefedte a legfőbb eredményeket: a polgári átalakulást, a modern nemzetté válást elősegítő törvényeket és mozgalmakat, amelyeket kiváló jogászok, publicisták és politikusok komoly csapata indított el. A könyv címe nem véletlenül emeli ki Széchenyi István szerepét, a gróf ugyanis ekkor teljesítette ki pályáját, változásokat kezdeményezett a mindennapi élet csaknem minden területén. Nyugat-európai viselkedési mintákat kívánt elterjeszteni, bábáskodott országos és helyi egyesületek, intézmények, gyárak, gazdasági társulások születésénél. Ugyanakkor a korszak többi szereplője is maradandót alkotott, egyesek utakat építettek és folyókat szabályoztak, mások takarékpénztárakat és tanintézeteket alapítottak, megint mások a gazdálkodás új módszereit sajátították el, és a felhalmozott ismereteket átadták.

A Család, nevelés, erkölcs című fejezetben a kiindulópontot a család jelenti, és megtudhatjuk, hogy John Paget szerint "gyermekek viselkedése szüleikkel szemben egyetlen más országban sem oly tisztelettudó, mint itt". A családot a külvilág előtt általában az apa jelenítette meg, tekintélye óriási és megkerülhetetlen volt. A házasságkötés okai komolyan megmozgatták a korabeli társadalmat, a folyóiratok hasábjain állandó eszmecsere zajlott a lehetőségekről, a boldog vagy a boldogtalan frigyekről. A férjes asszonyok előbb vagy utóbb anyává váltak, szülés közben csak a legkirívóbb esetben maradhattak egyedül, biztosan számíthattak a család nőtagjai és a bábák segítségére.

Ugyanakkor a házasságon kívül megfogant gyermek nagy tehertételnek és szégyennek számított, sőt egyesek a gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A korszakban egyértelműen tetten érhető, hogy a hagyományos női szerepek mellé újak is társultak, az 1843-44. évi országgyűlésen néhányan még a nemes nők szavazati jogának kérdését is felvetették. Ennek ellenére minden maradt a régiben. Az 1820-as évektől egyre több szakkönyv, tanulmány foglalkozott a gyermekek nevelésével, a német nyelvű munkákon kívül magyar nyelven is hozzáféhetővé váltak ezek a gondolatok. Brunszvik Teréz "Angyalkert"-je pillanatok alatt hatalmas népszerűségre tett szert, az alapító célul tűzte ki, hogy megóvja növendékeit a tétlenségtől és a ragályos rossz példáktól. A korszakban a tisztes családapák éltek a fizetett szerelem nyújtotta röpke gyönyörrel, a különböző napló- és levélrészletek igen pajzán információkat árulnak el.

Az öltözködésben (is) markáns különbségek figyelhetők meg az egyes társadalmi rétegek között. A városbeliek a nyugat-európai módit követték, a parasztság megőrizte hagyományait. Az első hazai divatlap 1827-ben került a piacra, ebben az érdeklődők egész alakos rajzok segítségével csodálhatták meg a legújabb ruhakölteményeket. Az ún. díszmagyar keletkezése 1830-ra tehető, ekkor jelentek meg a főrendűek a nemzeti díszruhában V. Ferdinánd koronázási ünnepségén.



A fejezetben nyomon követhetjük a jellemző férfi és női öltözékeket, megismerhetjük a szépségideálokat. A korabeli orvosi és életvezetési könyvek kiemeltek foglalkoztak a testi higiéné fontosságával. A fogakat "foglekvárral" igyekeztek tisztán tartani, a török fürdőket sokan látogatták. A nagyobb járványok, mint például az 1831-es kolaravész idején azonban páni félelem lett úrrá. Minden bizonnyal az óvintézkedések is vezérelték a korszakra jellemző kórházalapításokat.

A lakáskultúrát meghatározta, hogy a lakosság több mint kétharmada falvakban és pusztákon élt, míg a tehetősebbek anyagi lehetőségeiknek megfelelően parasztházakat, klasszicista kastélyokat, nemesi udvarházakat emeltek. A 19. század első fele a kastélyépítések kora volt, a tehetősek nem fukarkodtak a művészi megoldások finanszírozásával. A külcsín mellett a belbecset is szem előtt tartották, igaz csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy a padlót szőnyeggel borítsák. Néhány palota már rendelkezett angol wc-vel, de a többség az egyszerűbb megoldáshoz folyamodott.

Az "Étel és asztal" fejezetcím önmagáért beszél, a szerző nagyon találóan a Kőszívű ember fiaiból választotta a bevezető idézetet. Megtudhatjuk, hogy a korban a legnagyobb becsben tartott eledel a kenyér volt. Az ország bizonyos részeiben, különösen a Felvidéken időnként ellátási gondok mutatkoztak, amelyeket központi intézkedésekkel próbáltak felszámolni. A húsfogyasztás szokásai társadalmi rétegenként és népcsoportokként mások voltak. A jobb módban élők asztalára a böjtös napok kivételével szinte mindig jutott hús. Az ő ízlésüket szolgálta az 1834-ben kiadott Legújabb, legbővebb és leghasznosabb Pesti Szakácskönyv, amely kétezer étel és ital leírása szerepelt. A magyar konyha klasszikusait, a paprikás csirkét és a gulyáshúst, John Paget is nagyra tartotta.

Az adatok az italok sokféleségéről is szólnak: míg az ivóvizek minősége sok kívánnivalót hagyott maga után, a borról ez már nem mondható el. (Persze voltak olyanok, akik mindenféle lőréket készítettek.) A szeszgyártás számos technikai vívmánnyal élt, igaz a korabeli újságok megdöbbentő képet festettek az alkoholizmus hatásairól. Magyarországon jelentős dohányzó-kultúra alakult ki, a már említett angol utazó még sose látott ilyen szenvedélyesen dohányzó nemzetet. A dohány páratlan karriert futott be, ebben minden bizonnyal szerepet játszott, hogy füstjét fertőtlenító hatásúnak gondolták, ami a kolera idején komoly fegyvertény lehetett. A legfontosabb kellék, a pipa előállítására valóságos iparág fejlődött ki, egy-egy műremekként elkészített tárgy státuszszimbólumként funkcionált. A rengeteg pipa megfelelő gyújtószerszámot igényelt, így Irinyi János 1838-ban elkészítette az első foszforfejű gyújtót.

A reformkor embere is számos lehetőséget találhatott az időtöltésre, szórakozásra. Érdekes, hogy a szerző ebben a fejezetben tárgyalja a sajtószabadságért folytatott küzdelmet, de az újságok olvasása az egyik fő foglalatosság közé tartozott. A Széchenyi által elindított Jelenkornak a harmincas évek végén 3800 előfizetője volt. A sajtótermékekben való búvárkodást nem tekinthették magányos cselekedetnek, a lapokat közösen olvasták, így azonnal eszmecserét tudtak folytatni. Kossuth egyértelműen látta a nyilvánosság erejét, a Pesti Hírlappal új korszakot teremtett.

Hasonló társasági időtöltés volt a színházba járás. A kép igen vegyes: az 1820-as években csak néhány városban állt kőszínház, a legjobb színészek vándortársulatokban tudtak érvényesülni. A pesti színházak kinézetével is sok probléma volt, például a Német Színház közvetlen közelében egy nyilvános illemhely működött. A farsang időszakában egymást érték a bálok és egyéb vigalmak, a pesti báli idényt a Jóltevő Asszonyi Egyesület rendezvénye nyitotta meg. A társasági érvényesülés legfontosabb eszközét a tánctudás jelentette, az előkelőbb családok csemetéi már iskolás korban elsajátították a lépéskombinációkat. Széchényi a társasági élet szervezéséből is kivette a részét, felhívására 1827. február 10-én a Dorottya utcai Vogel-házban "casino" jött létre.

Sajátos magyar közösségi térnek tekinthetők a kávéházak, a korabeli külföldi források elismerően szólnak ezekről a vendéglátóipari egységekről. Nagy szerepe volt a zenének is, így Liszt Ferenc magyarországi koncertjei kirobbanó sikereket értek el.

Pest városa előretör

A korszak izgalmas szegmensébe vezeti az olvasót a Vallás és hitélet című fejezet. A kérdések bonyolultak, szerencsére Fábri Anna az alapokkal, a felekezetekkel kezdi a téma tárgyalását. A papok és lelkészek kultúrmissziója ugyanis számos területen meghatározó volt, alakították a gondolkodást, politikai nézetekek finomítottak, művelődési intézményeket alapítottak vagy irányítottak. Az "aranyszájú szónokok" miatt zsúfolásig megteltek a templomok. Gegő Elek magyar nyelvű szentbeszédei hazafias gondolatok tárházai voltak, ugyanez szláv oldalon, Jan Kollár személyében is megmutatkozott.

A 19. század első évtizedeiben a vallási közönnyösség is teret kapott, megrendült az egyházak tekintélye, ami több okra vezethető vissza. A vallási türelem illetve türelmetlenség vegyes képet mutat: míg a különböző leírások általában a kérdés napos oldalát emelték ki, más adatok a negatívumokat sem hallgatják el. A protestánsok és katolikusok közötti összecsapásokat nagyon sokszor a politika motiválta, és 1839-től például szenvedélyes vitákat váltott ki a vegyes házasságokból született gyermekek felekezeti hovatartozásának kérdése. A fejezet lezárásaként a gyász és végtiszesség formáiról olvashatunk.

A munka meghatározta a mindennapokat. Magyarországot a Habsburg Birodalom éléskamrájának tartották, minden 10 ember közül 9 a mezőgazdaságból élt. A nemesi birtokban lévő földeket a jobbágyok művelték, fejében különféle szolgáltatásokkal tartozott. A pásztoremberek szabadabbak voltak ugyan, de munkájukat rideg körülmények között tudták végezni. Az állatok terelése, ápolása komoly szakértelmet kívánt. A részes aratást az Alföldön alkalmazták, nyaranta idénymunkások sokasága kereste meg így az egész évi kenyérre valót. A learatott gabonából előre kialkudott részt kaptak, innen eredt az elnevezés.



A korabeli statisztikai adatok szerint az ország lakosainak alig több mint két százaléka foglalkozott hivatásszerűen a kézműiparral. A kézművesek társadalma rendkívül hierarchikus volt, a céhek akadályozták a versenyt, monopolizált helyzetük nem sarkallta őket korszerűsítésre. A kortársak világosan látták ezeket a problémákat, éppen ezért Kossuth megfogalmazta a célt: "A nemzet ipar nélkül félkarú óriás". Az 1844 végén megalakult Gyáralapító Társaság már konkrét programmal lépett színre. Szintén ennek a jegyében jött létre az Országos Védegylet, amelynek tagjai arra kötelezték magukat, hogy hat évig csakis hazai mesteremberekkel dolgoztatnak, és - néhány meghatározott kivételtől eltekintve - nem vásárolnak olyan külföldi iparcikket, amelyből hazai gyártmányt is lehet kapni. Ugyanakkor a kereskedelem szinte teljes mértékben gyermekcipőben járt, a mértékek bábeli zűrzavarában nem lehetett kiigazodni.

A szerző a következő fejezetben az ország természetföldrajzi helyzetét és az utazás nehézségeit mutatja be. A korabeli Magyarország bővelkedett a vizekben, hegyekben, erdőkben és rónaságokban. Ez utóbbiak különösen a művészlelkű emberek között örvendett nagy népszerűségnek. A rendszeres megfigyelések híján az időjárás szélsőségeiről csak szórványos adatokból értesülhetünk. Az egyik bejegyzés szerint 1841-ben olyan hőség volt, hogy az alma megsült a fán.

Fábri Anna ebben a részben elemzi röviden az ország nemzetiségi viszonyait. Nem könnyű a haza és a nemzet terminológiai meghatározása; a magyar azonosságtudat kifejezésének és megerősítésének igényét a herderi jóslat keltette fel. Ezen törekvés a nyelv használatában egyértelműen tetten érhető. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője szerint magyarul való társalgá a hazafias kötelességek közé tartozott. A szlvákok is megindították a maguk nyelvharcát, Jan Kollár nagy hatású költeményben fogalmazta meg a szláv összetartozás eszméjének szükségességét.

A korszak fontos vívmányát jelentette az utazás fejlődése, igaz számos viszontagsággal kellett szembenézni. Igyekeztek a gyorsaságon javítani, 1824-től Bécs és Buda között megindultak a váltott-lovakkal, éjjel-nappal közlekedő expressz-járatok. A folyóvizek sem maradtak kihasználatlanul, Széchenyi hajózási társaság, magyar hajógyár és az Al-Duna szabályozását kezdeményezte. A vasút terén is úttörőnek bizonyult a politikai akarat, 1844 októberében Pest és Vác között megindult a 34 kilométeres vasúti pálya építése. Több hazánkfia az ország határain túlra is kimerészkedett. Bölöni Farkas Sándor Észak-Amerikát járta be, útirajza következtében sokan érdeklődéssel fordultak a távoli földrész felé. Kőrösi Csoma Sándor vállalkozását a hazai közvélemény komoly figyelemmel kísérte. Benne az önfeláldozó hazafi egyik követendő példáját látták.

A külföldi utazók számára is feltűnő volt a korszak igen élénk politikai helyzete. A magyar állam feje az osztrák császár volt, ezért Fábri Anna röviden bemutatja I. Ferenc és V. Ferdinánd királyokat. Ez utóbbi - apjával ellentétben - három évenként összehívta a magyar országgyűlést, ő szentesítette a társadalom és az intézményrendszer gyökeres átalakulását előkészítő törvények egész sorát. Ferdinánd nagylelkű adományait a közvélemény méltányolta. A politikai szereplők közül József nádort lehetetlen kihagyni, ő több mint ötven éven át látta el ezt a fontos tisztséget. Megkerülhetetlen szerepet játszott Magyarország megújításában, gyakran kellett egyensúlyoznia a birodalmi és a magyar érdekek között.

A mai értelemben vett kormányról nem lehet beszélni, a lakosság közvetlen igazgatását a törvényhatóságok: a vármegyék és a városok látták el. A megyék élén a főispánok álltak, őket a király nevezte ki, a beiktatásnál főként a külsőségekre helyezték a hangsúlyt. Az évente négyszer tartott megyei közgyűlések a legfontosabb események közé tartoztak, ezeken a politikai szereplők színe-virága képviseltette magát. A megyegyűléseken élénk társadalmi élet folyt, köszönhetően annak, hogy a képviselők nagyon gyakran a teljes famíliájukat magukkal vitték. 1825. szeptember 15-én József nádor Pozsonyban 13 évi szünet után megnyitotta az országgyűlést, amelyet 1848-ig még számos követett. A szerző kitér a társadalmi rend fenntartását szolgáló intézményekre. A gyilkosságok országos feltűnést keltettek, a fejleményeket a közvélemény rendszeresen nyomon követte.

A reformkor egyik nagy vívmánya a főváros születése volt, Fábri Anna külön fejezetben ismerteti meg az olvasót az előzményekkel. Megismerhetjük, hogy Pest és Budát a Duna választotta el és kötötte össze, a két part közötti közlekedést hajóhíd segítségével biztosították. Az árvizek minden évben fenyegették a településeket, mindent felülmúló pusztítással járt együtt az 1838. évi áradás. A legnagyobb kárt Pest szenvedte el, a hatóságokat többen vádolták nemtörödömséggel, ugyanakkor a mentés szervezetten folyt: József nádor a budai palotát is kinyittatta a fedél nélkül maradtak számára.

Pest 1846-ra Magyarország legnépesebb városa lett, elvesztette német jellegét, megerősödött a magyarság. A település képe hihetetlenül megváltozott, a földszintes házak helyén paloták emelkedtek, az újjáépítést József nádor személyesen irányította, a terveket szakértőkkel vizsgáltatta meg, és nem engedélyezte a vályogtégla használatát. Hans Christian Andersen nem véletlenül kiáltott fel így, amikor a pesti Duna-partot szemlélte: "Micsoda élet és mozgalmasság!".  A két város közötti állóhíd felépítésének szükségességét mindenki látta, a tényleges elhatározás csak az 1820-as évek végén született meg. Mindenki tudatában volt az építkezés politikai és társadalmi jelentőségének.

Pest utcáin, terein egyre többen fordultak meg, az infrastruktúra azonban nem tudott lépést tartani a fejlődéssel. Míg a tömeg, a zaj, a bűz és a bünözés egyre inkább nagyvárosi méreteket öltött, a kövezet, a világítás, a közlekedés biztonsága messze elmaradt ettől. Pedig igény lett volna rá, mivel itt éltek a legkiterjedtebb külföldi kapcsolatokat ápoló és leggazdagabb nagykereskedők. Pest a tudomány központjává is vált, igen találó az ország esze kifejezés. Itt kapott helyet  többek között a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia.

Fábri Anna könyvében remekül érzékelteti a korszak jelentős változásait, olvasmányos, könnyen érthető stílusban világít rá a különböző problémákra, csomópontokra. A kötet illusztrálását szolgáló képeket a szerző maga válogatta, így még szervesebben kapcsolódnak a szöveghez. Nagyon hasznos részekből áll a függelék: az időrendi táblázat a főbb eseményeket foglalja össze, a felhasznált irodalom pedig a szakmunkákban való elmélyedést teszi lehetővé.

Kiadvány:
Fábri Anna
Hétköznapi élet Széchenyi István korában
Corvina Kiadó, 2009

Forrás:
mult-kor.hu
2010.01.05.