Anyaképek

Darida Veronika írása - Élet és Irodalom, 2019. augusztus 9.

Meg lehet írni, visszafelé, egy élet történetét? Az ismert végtől az ismeretlen kezdetek irányába haladva, a tényektől a fikció, az emlékezéstől a képzelet felé fordulva? Milyen lesz az így létrejövő emlékezetregény? És főleg milyen lesz a mű középpontjában álló, egyszerre valós és imaginárius anyakép?

A könyv kezdő- és a történet végpontjában egy feldolgozhatatlan trauma áll: az anya öngyilkossága. „A visszafelé mozgás olyan, mint a seb gyógyulása, mint a visszatérés a tökéletes, sértetlen kezdethez, ahol csak ártatlanság van, és lehetőségek” – írja a szerző, akinek valamit kezdenie kell anyjának a képeivel, melyeket az emlékezetében őriz és a fiókokban fellel.

Mennyiben saját történetünk az anyánk története? Milyen pontokon fonódik össze lényegileg az életünkkel, és hol válik radikálisan külön tőle? Meg tudjuk-e érteni, legalább részleteiben, és ha igen, akkor mire jutunk ezzel a hiányos megértéssel? De vajon ha önmagunkat is érteni akarjuk, megtehetjük, hogy nem foglalkozunk vele?

Mintha ezt a könyvet is hasonló igény hívná életre, mint Roland Bar­thes csodálatos Világoskamráját, melynek szintén az anya a főszereplője, hiszen a fényképezésről írt, látszólag teoretikus mű közepén a szerző egyszer csak – nem sokkal az anyja halála után – rendezgetni kezdi annak hátrahagyott fényképeit, miközben azon töpreng, hogy a sok idegenné vált kép között vajon ráismer‑e. Még pontosabban, egész keresését az a vágy mozgatja, hogy rátaláljon az anyja igazi arcára. Ebben az esetben, szintén az időben visszafelé haladva, egyre régebbi fotókat nézegetve, ez végül sikerül. Bar­thes így írja le a megtalált, hiteles képmást: „Nagyon régi kép volt. Kemény, szakadozott szélű papíron, megfakult, szépiaszínű; két gyerek vehető ki rajta – nehezen –, kis fahídon állnak egy üvegtetős télikertben. Anyám ötéves volt akkor (1898), a fivére hét.” A legmeglepőbb talán az, hogy a szerző egy számára ismeretlen kislány alakjában ismer rá az anyjára – mert erről a képről sugárzik leginkább az a jóság, mely az anyja egész lényét meghatározta. Ugyanakkor Barthes sok fotográfia-reprodukciót közlő kis könyvében ez a valóban „sebet ejtő”, punctum-kép láthatatlan marad: „Nem mutathatom meg a Télikert-fotót. Csak az én számomra létezik. Önök nem látnának benne mást, csak egy közömbös fényképet...”

George Szirtes Előhívása (eredeti címén: The Photographer at Sixteen) ezzel szemben számtalan, az anyáról készült képet közöl. A könyv megírásának módszerét itt is a fényképek rendezgetése adja, ahogy az albumként összeálló könyv szükségszerűen töredékes, szerkezete is ebből következik. Ugyanakkor két kép érezhetően és reflektáltan hiányzik: az első és az utolsó. Nincs kép sem az élet végső, sem a kezdeti fázisáról. A könyvben elsőként megmutatott, utolsó portré több mint egy évvel az anya halála előtt készült (a szerző felvétele), az utolsóként szereplő, első fotón pedig az anya (Magda) kétéves.

A fényképek felé fordulás a fotográfus anyának szentelt „hommage”. A fényképfelvétel mind az anya, mind a fiú számára érzékeny anyag, csak míg az anya számára az előhívás és a restaurálás, addig a fiú számára a leírás tárgya. Továbbá, míg az anya a képek megszépítésére, kiszínezésére, tökéletesítésére törekszik, addig a fiú úgy véli, hogy a fénykép csak üres felszín, olyan, mint egy bőrhártya, a lényeges az, ami mögötte van, és ami a képen észrevehetetlen, vagy csak apró jelekből kikövetkeztethető. Mint az anya lassan elhatalmasodó, végül az életét is kioltó őrülete. Vajon hol kezdődött? Honnantól látható?

A fényképet olvasó, felnőtt fiú már a jövő felől nézi a még ártatlan képeket, nem tud elvonatkoztatni az élettörténet egészétől, ezért a kisgyermek Magda arcán felfedezni véli a későbbi pszichózist, melynek jellegzetes tünete lesz, hogy az anya borotvapengével kikaparja a fotókon az arcokat (főképp saját és két fia arcát). Ugyanakkor az is lehet, hogy az anya őrülete csak az egész kor pszichózisának egyik vetülete. Nussbächer Magdolna (1924–1975) mindössze ötvenegy évet él, de ezalatt rengeteg krízisen megy át: még szinte gyermekként elhagyja Erdélyt, hogy Budapesten tanulhassa ki a fotográfusi mesterséget (Escher műtermében), de súlyosan megbetegszik, és emiatt abbahagyja tanulmányait. Majd a második világháború alatt előbb Ravensbrückbe, később Penigbe deportálják, visszatérve (38 kilósan) a teljes semmibe érkezik, időközben elvesztette az egész családját, de erős marad, talpra áll, férjhez megy, két gyereket szül, aztán ’56 után új családjával Angliába emigrál, ahol soha nem tud igazán beilleszkedni, egyre labilisabbá válik, halálos beteg lesz, többször kísérel meg öngyilkosságot, az ismert végkifejletig. Ennyi egy élet rövid története, melyet a fia, még rövidebben, így foglal össze: „Süllyedése gyors volt, örvénybe került, amely végül lerántotta a mélybe, bár ami a befejezést illeti, azt elügyetlenkedte.”

Az anya helyett megírt emlékiratban a fiú mindvégig a tárgyilagosságra törekszik. Elfogulatlan képet próbál adni, ítélkezés vagy magyarázkodás nélkül: „A jelenlétét szeretném felidézni és megjeleníteni életútja állomásain, miközben együtt megyek vissza vele a múltjába. Töprengeni akarok rajta, és csodálni akarom, miközben borzongok is tőle. Nem akarok biztos lenni semmiben. Nem akarok levonni semmilyen következtetést.”

Ez a feladat még nehezebbé válik akkor, amikor a fordulópontra ér, saját születésének pillanatához, amelytől kezdve a főszereplő már nem „anyaként”, hanem a saját neve alatt szerepel: „Anyám tehát eltűnik a tükörben, és újjászületik mint önmaga egy másik életben. Mostantól kezdve a történet Magda története.” Innentől tehát ez valóban regény. Egy idegen élettörténete, melyet csak elképzelni lehet, és melynek megírása során az író önmagától csak annyit követelhet: „Arra kell törekednem, hogy amit elképzelek, igaz legyen.”

Közben többször megváltozik a könyv hangvétele, hiszen a szerző hol az általa ismert anyáról, hol az ismeretlen Magdáról beszél. Ennek során – talán ezek a legszemélyesebb részek – saját korábbi verseit is felidézi, melyek tárgya szintén az anya.

A harmadik fejezet (Öt fénykép) annyiban különbözik a korábbiaktól, hogy ennek képeit az anya válogatta, aki ezeket őrizte meg a múltjából, menekítette át új otthonaiba, hagyta örökül a fiaira. Itt már összefolynak az idősíkok, valóság és képzelet határán mozgunk, vagy egy olyan képzelet által teremtett valóságban, ahol anya és fia újra beszélgethet egymással. A fiú számára ezek a beállított, mesterkélt, műtermi fotók (melyek az anyja általa sosem látott, kislánykori arcát mutatják) lesznek a leginkább punctum-képek.

Vajon vissza tud adni egy fénykép vagy egy leírás egy élő alakot? Elő tudja hívni a múltból? Valóban testté tud válni a kép vagy a szöveg? Az utolsó rész mintha ezt kérdőjelezné meg.A fiú képzeletében megszólaló anya szigorúan kritizálja a róla készült képeket „Én jobb képet tudnék készíteni magamról, mondja. Ami jobban tetszene neked. Nem néznék így rád. Nem akarnálak bántani.” Habár a fiú is elégedetlen a képekkel, mégsem hagyhatja abba leírásukat, mert az írás gyászfeldolgozás, gyászmunka.

A visszafelé haladó narratíva a könyv végén, egy ponton, mégis körbeér. Az összekötő motívum: egy hiányzó érzés. A szöveg elején a fiú felidézi az anyja halálakor tapasztalt bizonytalanságát: „Nem tudom, mit kellett volna éreznem. És ki miatt? Őmiatta? Magam miatt?” Ugyanez a gondolat a záró fejezetben is visszatér: „amikor értesültem a haláláról, nem tudtam, mit kellene éreznem, vagy hogy érzek-e egyáltalán valamit”. Az Előhívás az „érzéketlenség” miatt érzett bűntudatra adott, írói válasz. Nem nyújt felmentést, de elénk tárja két élet (anya és fia életének) összefonódó történetét. Attól megrendítően szép vallomás, hogy nem akar az érzelmekre hatni, végig semleges próbál maradni, saját (akkor még nem érzett) fájdalmának objektív megfigyelésében és leírásában is. És ez, akár egy bűvészmutatvány – („Varázsolj elő, mintha Magda erre biztatott volna”) – sikerül neki.


2019-08-21 15:32:25
A Lechner Ödön életművét feldolgozó könyvek részletesen tárgyalják a mester magyaros forma-törekvéseit, épületeinek jellegzetességeit, ám a művészeti közéletben játszott, sokrétű...
E könyvben Ferenc pápa beszédeiből és írásaiból olvashatnak egy csokorra valót. Az első fejezet a 2015-os Laudato si\' kezdetű enciklika rövidített változata, összefoglalja jelenünk legégetőbb...
A Lechner Ödön életművét feldolgozó könyvek részletesen tárgyalják a mester magyaros forma-törekvéseit, épületeinek jellegzetességeit, ám a művészeti közéletben játszott, sokrétű...
E könyvben Ferenc pápa beszédeiből és írásaiból olvashatnak egy csokorra valót. Az első fejezet a 2015-os Laudato si\' kezdetű enciklika rövidített változata, összefoglalja jelenünk legégetőbb...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ