Könyvhét 2020/4.szám - Karinthy ránk csörög

A járvány felforgatta időkben Karinthy biztosan másoknak is folyton eszébe jut. Nemcsak azért, mert első felesége, Judik Etel a spanyolnátha áldozata lett, s az író sosem tudta kiheverni a rajongva szeretett nő elvesztését, hanem mert ez a páratlan zseni úgy általában a kibillent világrend mesteri riportere volt. Szépíró riporter, természetesen, aki nem tagadta meg a zsurnaliszta szerepkört sem – épp ezzel a hanggal „húzza be”, mint egy mágnessel mindenkori olvasóját. A Karinthy megmondja a Corvina Kiadó sorozatának legújabb darabja, amelyben jelentős személyiségek válogatott írásait, gondolatait adják közre Király Levente szerkesztésében.

A kiadó jól ráérzett, hogy Karinthy aktualitása valamiképp a levegőben van, mintha égi telefonon csörögne ránk – a szüntelen szorongásból, az ember gyengeségének, múlandóságának tudatából táplálkozó fanyar humor, és úgy általában a történelem örvényében hánykolódó hétköznapi ember beszédes kis sztorijai újra csak szíven ütnek bennünket. Az eredeti megjelenések dátumai ugyan nincsenek feltüntetve a kötetben (ezeket talán érdemes lett volna közölni), az olvasó a maga külső tudását mozgósítva mégiscsak elhelyezi valahol az életműben és a huszadik század első felének idővonalán e darabokat, és két kacagás között meg-megborzong a szövegek idő- és jóslatszerűségén. Például a szónoki emelvényre felszökkenő politikusjelölt halandzsaszavakkal teletűzdelt buzdító beszédének olvastán, aminek ugyan sok értelme nincs, de tartalmazza mindazt a lózungot, amire a nép vágyik, és ezért egyre hevesebb lelkesedéssel éljenzi a szónokot. Olykor persze egyszerűen csak nevetésre fakasztják az embert az örökérvényű Karinthylátleletek: a Hónapos szoba albérletkeresőjének úgy kínálgatja a házigazda a méregdrága, sötét lyukat, mintha amaz a főnyereményt ütné meg vele.

A gyűjteményben a Tanár úr, kérem néhány fejezetétől a pár szavas aforizmákig igen változatos terjedelmű, hangulatú és minőségű Karinthy-szövegvilágban bolyonghatunk. Az összkép nem idealizált: éppúgy megcsillantja az író felülmúlhatatlan zsenijét, mint a múlandóbb darabokat, amelyek inkább csak amolyan vicces kis csecsebecsék. A tárcákat, novellákat, krokikat, humoreszkeket böngészve az ember óhatatlanul az új felfedezéseket kutatja az író életművében. Izgalmas kitapintani többek közt, miként működteti együtt a filozófiát és a helyzetkomikumot – például egy szépségverseny margójára született tárcában, amelyben arról rántja le a leplet, hogyan lázad az ember a közösségileg szépnek kikiáltottak tisztelete ellen, s hogyan éli meg csakis a maga választásait a tömegízlés ellenében. Vagy a Hivatal című jelenetben, ahol sok-sok embertársával együtt tülekedve-könyökölve áll sorba az író, s amikor a kezében tartott papíron a nevét megpillantó morózus, türelmetlen hivatalnok azt feltételezi, hogy a híres író rokona, mindjárt megenyhül irányába, de amikor kiderül, hogy ő maga a híres író, a hivatalnok visszakeményedik. Ebben a történetben már megbújik a bravúros abszurd, amit Karinthy sosem feszít a végsőkig: a triviálisan hétköznapi jelenet közepette történik valami zavaró mozzanat, ami önnön létezésünk alapjaira kérdez rá. Ilyen a Pillanatnyi pénzzavar kávéházi írójának esete, aki az asztalánál mindennap megálló „fejlövéses” szerencsétlent hirtelen nem tudja kisegíteni a szokásos fillérekkel, mígnem másik régi ismerőse, a kávéházi koldus ad neki kölcsön.

Nem kevésbé érdekes megfigyelni, hogyan jelenik meg a szürrealitás a Karinthy-prózában – például a Népek öröme című karcolatban, ahol a túlhabzó szórakoztatóipar képtelenebbnél képtelenebb ötleteit fricskázza meg az író (s ha még látná a mai televíziós showműsor-kínálatot!), vagy a Dickens, mély kedély című humoreszkben, ahol a Dickens-regénybe belevesző feleség körül úgy zajlik és múlik el az élet, hogy azt észre sem veszi. Nem szoktak felfigyelni rá, de a csattanók mellett Karinthy mesterien bánik a lírai zárlatokkal is. Ilyenkor az egyre sziporkázóbban kibontott alaphelyzet végén váratlanul elcsendesedik az elbeszélői hang, és ki nem mondva, de eltűnődve a metafizikai síkra kalauzolja olvasóját. A Mint egyszerű rikkancs kezdte című történetben a tudálékos felnőtt a kis Pistikét oktatja „a kitartás és szívós vasakarat” erényére, mígnem a hamisan csengő példák erdejébe belezavarodva mellbevágóan szép lezárással látja és láttatja be az élet fájdalmas igazságát.

Mindezeken túl Karinthyt egyszerűen magáért Karinthyért is jó olvasni. A „tömegpszichológust”, ahogy magát nevezi, aki tényleg mesterien figurázza ki a társadalmi konvenciókat; vagy a nyelvművészt, aki gazdag hősét „a százados tölgyek aranykoronája és jelzáloglevelei alatt” ülteti le a kertben; a kiváló karikaturistát, aki megrajzolja kora jellegzetes, kellemetlenkedő figuráinak arcélét, vagy épp a „felfutó” jelenségek (a pszichoanalízis, a tudomány megváltástana, a militáns eszmék hódítása) visszásságait pellengérezi ki.

A kötet szerkesztőjének jó érzékét dicséri a zárlatként közölt Levél című darab, amelyben az író száz évvel későbbre, 2016-ba üzen az őt olvasó írókollégának, egy múzeumi hírlap szélére firkálva jegyzetét. „Kérlek, írótárs, válaszolj. Könyörgök neked, írd meg sebtiben – mi lesz? Hová megyünk? Meddig élünk? Mi felé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk?” Mit is válaszolhatnánk a mából a jövőt örök kíváncsisággal fürkésző Karinthynak... Talán hogy semmi sem változott, és mégis ugyanazzal a szorongató, sosem múló bizonytalansággal tekintünk a jövőbe, ahogyan ő nézett egykor.

Laik Eszter