Fűzfa Balázs:

Nyáry Krisztián: Általad nyert szép hazát

A Himnusz és a himnuszok kalandos élete

A szerző munkáit sok kritika érte az utóbbi években. Ki gondolta volna például akkor, amikor az első „botrányos” írása megjelent néhány évvel ezelőtt (először a legnépszerűbb közösségi portálon), melyben Kölcseyvel kapcsolatban felmerült a homoszexualitás narratívája, hogy nemsokára micsoda hullámokat vet a magyar közéletben ez a kérdés...?

Vártunk már erre a Himnusz-könyvre jó néhány évtizede. Amikor Hankiss Elemér megállapította még 1983-ban, hogy két pesszimista himnusz van a világon, az uruguayi és a magyar, megtette az első motiváló lépést Kölcsey Himnuszának teljes értékű tudományos recepciója felé. Nyáry Krisztián könyve persze mégsem egészen az a könyv, amelyet a Kölcsey-kutatás várt a Himnusszal kapcsolatban, hiszen ez a könyv nem a szűk szakmának szól. Az egész nincs túlterhelve hivatkozásokkal, ám szakirodalom-jegyzéke s minden forrásmegjelölése korrekt és bőséges. De nem megy bele részletekbe a szöveg ritmikájával vagy filológiájával kapcsolatban: a szükséges megállapításokat megteszi, mégis megmarad (nagyon helyesen!) azon a szinten, amelyet az érdeklődő olvasó még szívesen elolvas, ugyanakkor a tudós irodalmár számára is érdekes. Ha nem lenne dehonesztáló a kifejezés, azt mondanám, ez ismét egy jó értelemben vett „szórakoztató” könyv a szerzőtől az irodalomtörténet egy részkérdéséről, amelyet azonban a szakmai almanachokban is jegyezni kell, sőt, jövendő disszertációírók számára is megkerülhetetlen lesz.

Mert az a könyv, amely ilyen érzékenyen tud reflektálni egy szörnyűséges évszázad „hétköznapi” történéseire, nem maradhat tudományos és köznapi olvasóközönség nélkül: „Weiszlivoch – nagyváradi zsidó szállodatulajdonos – még megérte, hogy szülővárosa ismét magyar fennhatóság alá kerüljön. A bevonuló magyar katonákat a Himnusz zenéjére várta, és saját, piros-fehér-zöldre festett istállójában szállásolta el a kormányzó fehér lovát. Így aztán végül nem a román, hanem magyar csendőrök hajtották fel a haláltáborba induló vonatra” (122.). Vagy nem sokkal későbbről: „A kommunista pártvezetést különösen az bosszantotta, hogy a szöveg Isten nevével indul. Révai József kulturális miniszter – elismerésre méltó ízléssel – Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. A történet két verzióban is fennmaradt (...) // Az első változat szerint a miniszter a Kodály Kossuth-díjának átadását követő fogadáson fordult a zeneszerzőhöz: Van még a tanár úrnak egy adóssága velünk szemben. Írjon nekünk a tanár úr új himnuszt! – mondta. Kodály kurtán válaszolt: »Minek? Jó a régi«” (135.). És végül még egy – aktuális – idézet: „2019-ben Magyarország és Uruguay válogatottja barátságos meccsen mérkőzött meg egymással a Puskás Aréna stadionavatóján. Bár a végeredmény nem volt meglepetés, némi vigaszt jelenthetett, hogy végül így is egy magyar ember által írt himnusz csendült fel a győztes tiszteletére” (155.). Az uru­guayi – sőt a paraguayi – himnusz zenéjét ugyanis Debály Ferenc József, magyar katonazenész írta...

Szerzőnk jó érzékkel az utolsó oldalra tartogatja legfontosabb megállapítását – sőt, inkább csak sejteti olvasójával –: a Himnusznak az a legfontosabb tulajdonsága, és valószínűleg ezért (is) szeretjük fenntartás nélkül, mert egyszerűen jó vers. Nem megrendelésre, nem eleve nemzeti himnusznak íródott – mint oly sok alkotás a világon ebben a műfajban –, hanem valódi költői ihlet hozta létre, s ezért ott érezhető minden sora mögött az alkotás teremtő varázsa. Csak évtizedekkel később lett nemzetünk hivatalos himnusza. Jó döntés volt eleinktől.

KÖNYVKRITIKA - EX LIBRIS - LXV. évfolyam, 39. szám, 2021. október 1.